Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

20. fejezet: Kellemes pillanatok

- Szia, Nina! - köszöntem neki, ahogyan felült az ágyán. A lány arcán először meglepettség tükröződött, majd lassan átment komorrá. Nem nézett a szemembe, sem rám, egyenesen a takarója sarkát vizslatta, aminek a végén ott volt a cetli.

- Azt hittem, elmész - közölte velem szinte félvállról.

- Hát, úgy tűnik másképp alakult! - próbáltam rámosolyogni, de a szemkontaktus most sem történt meg.

- Megint eljátszod ezt? - kérdezte tőlem, immáron szemembe nézve - Meddig viselkedsz úgy, mintha olyan nagy felelősség lenne az én korcsolyapáromként lenned? Meghalok, fogadd el, és engem speciel nem fog érdekelni, hogy gyönyörűen táncolva, vagy összevissza esve-kelve fogok a jégen meghalni. Csak azt akarom az utolsó emlékemnek, és nektek is az utolsó együtt töltött időnek ez maradjon!

Szavai igazak és megindítóak voltak. Mélyről előtörő bűntudat kezdte felemészteni szívemet, minduntalan fájdalmat okozva ezzel mellkasomban. De erősnek kellett lennem, és csak úgy tudtam ezt eltörölni, ha jóvá teszem bűnömet.

- Nina, bocsásd meg, amit mondtam és ahogyan viselkedtem! Egy hatalmas hiba volt ezeket tennem és ígérem, többé nem fordul elő! Soha! Hagy korcsolyázzak veled, kérlek, ez lenne számomra a legnagyobb megtiszteltetés - meghajtottam előtte fejemet, hogy ezzel is jelezzem, mennyire sajnálom. Ugyan nem néztem fel, de hallottam, ahogyan Nina szipogni kezd, majd boldogan felkiált.

- APA! MEGBOCSÁTOK NEKED! - azzal a nyakamba ugrott. Mosolyogva öleltem vissza, miközben a lány vállaimon rázkódott.

- Na, végre észhez tért a Katsudon! - szólalt meg Yurio hűvösen, de a várt hatás helyett, hogy megöli a hangulatot, a lány elvált tőlem és kipattanva az ágyból a fiú vállaira borult.

- Te tigris! - nevetett Nina - Imádlak! Egyszerűen zseniális vagy!

- Én is bírlak, te lány! - mosolyodott el Yurio, majd visszaölelte.

Végre minden helyrejött. Nina nem utál engem, Victor és én újra normális kapcsolatot ápolunk és visszaszereztem Yurio lehet, hogy eddig sem létező tiszteletét. Egy dolog volt hátra.

Lekorcsolyázni az előadást Nina halálának napján.

×-×-×

(Gyerekek, nem gondoltam, hogy eddig fajulok, de írok egy nagyon gyenge jelenetet. Igen olyan jelenetet! ( ͡° ͜ʖ ͡°) De ne féljetek, az egész csak utalásokkal lesz tele, arról direkt NEM lesz írva! Aki pedig nem bírja, az is nyugodtan végigolvashatja!)

A délután elrepült, így azt vettük észre, hogy este van és elképesztően fáradtak vagyunk. A hotelszobába érve kimerülten dőltem le az ágyra, miközben Victor elkezdte kipakolni a bőröndömből a cuccaimat. Igen, ő csinálta, mert ő annyira nem volt fáradt. A plafont bámulva elmélyedtem gondolataimban és észre sem vettem, hogy Victor mellém feküdt az ágyra, felém fordulva.

- Min gondolkozol? - hallottam halk kérdését.

- Csak az előadáson rágódok - feleltem kellemetlenül - Annyira izgulok, jobban, mint bármelyik versenyem előtt. Mi van, ha elszúrom, vagy bepánikolok? Félek, Victor, kimondom, félek!

A férfi karjai végigfonódtak derekamon és közelebb húzott magához. Ölelése kellemes és megnyugtató volt, legszívesebben most azonnal elaludtam volna. Levéve szemüvegemet Victor vállára hajtottam fejemet, de ő nem hagyta annyiban.

- Ne aggódj, Yuri! Mert én mindig melletted leszek - óvatosan nyakamba puszilt, mire hideg futott végig a hátamon és egy fura érzés kerített hatalmába. Szívem szaporázni kezdett és tudtam, ma este más lesz a program.