Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

17. fejezet: Hotelszoba nyugalma

Egy boldog és nyugis napot hagyhattunk magunk mögött, ahogyan beléptünk hotelszobánkba. Victor viselkedésében valami megváltozott, ahogyan becsukta magunk mögött az ajtót. Ezt fokozta még a furcsa kérdésével.

- Szerinted vékonyak a falak? - pillantott felém, mire a szemeim elkerekedtek.

- Mire gondolsz, Victor? - kérdeztem vissza arra gondolva. Felesleges is volt maga a mondat, tudtam, mit akar. Csakhogy hiába akartam én is, egy hotelban voltunk, könyörgöm!

- Szerintem elég vékonyak, úgyhogy halkabbnak kellene lenned! - nézett rám "if you know what i mean" fejjel.

- V-victor! - botránkoztam meg - Egy hotelban vagyunk!

- De annyira hiányzott nekem az, ahogyan nevemet nyögöd! - húzta mosolyra száját, majd közelebb lépve hozzám az ágyra döntött. Nem csókolt még meg, hanem lassan végignyalta a nyakamat, leérve a kulcscsontomhoz. Ott óvatosan puszilgatni kezdte, mire én elengedtem néhány halk sóhajtást. Feltüzelve engem eldöntöttem, hogy én is teszek valamit! Gallérjánál megfogva az ágyra húztam, én meg alhasára ülve néztem szemeibe. Végignyalva a szám szélén úgy éreztem magam, mint egy éhező állat, aki prédájára vadászik, vigyázva, nehogy egyetlen-egy hibát is elkövessen.

A cipzár hangja lassan töltötte be a csend miatt szinte visszhangzó szobát. Már félmeztelenül voltunk, nekem csak az alsógatyám volt fent, Victornak még megvolt a farmerja. Felkínálva magamat én lettem a préda, aki hagyja magát levadászni csak azért, hogy kielégítse a vadász szomját. Már készültem volna letolni a gatyámat, amikor kopogást hallottunk. Megrémülve próbáltam előkeríteni a ruháimat, de túl sötét volt a szobában, mivel elfelejtettük felkapcsolni a villanyt. Rili, Yuri? Gratula neked! Victor lehúzott sliccel, csak úgy félmeztelenül nyitott ajtót, mire én nagy hirtelenjében a takaró után nyúltam. Szerencsére csak Nina és Yurio volt az, akik átlátva a helyzetet kínosan ácsorogtak az ajtóban.

- Visszatérve a délelőttire, inkább ti ne csináljatok semmi butaságot! - gúnyolódott Yurio - Tudod, a falak elég vékonyak! És a visító kismalac biztosan elég hangos, hogy az egész emeletet felverjétek!

Fülig elvörösödve szorítottam magamhoz a takarót, így lehet, azt hihették, hogy meztelen vagyok. Nem baj, kell a paplan, hiszen félmeztelenül sem jobb a helyzet!

- Ne félj, Yurio! - készült visszavágni Victor - A kismalac most úgyis aludni ment volna, ahogyan nektek is csicsikálni kell menni!

- Ugyan már! - szólalt meg ezúttal Nina - Még csak fél kilenc van! Nem maradhatunk beszélgetni?

Victor egy fél másodpercre elgondolkozott, de felesleges volt ezt tennie, így is-úgyis ugyanazt válaszolná.

- Rendben, fáradjatok be! - majd mint egy komornyik, úgy invitálta karjával be a két fiatalt. Én gyorsan előkerítettem a nadrágomat és a pólómat, majd felvéve szemüvegemet újra normálisan tudtam látni.

Egészen tízig beszélgettünk, mindenféléről. Nagyon sokat nevettünk, főleg Yurion, ahogy néha az elmesélt történetre reagált, például amikor Nina mondta, hogy majdnem megvett a szőke fiú egy Hello Kitty-s zoknit. Bár néha próbálja tagadni, Yurio odavan a cicás dolgokért és imádja a nagymacskákat, főleg a tigriseket. Ezen kívül sok máson is nevettünk, néha Nina kifinomult humorán, vagy Victor kevésbé ízléses poénjain, esetleg Yurio beszólásain. Én ugyan nem sokszor szóltam hozzá a beszélgetéshez, jól mulattam és nem éreztem úgy magam, mintha ki lennék közösítve.

Nagyjából tíz perccel egész után megcsörrent Nina telefonja. A lány értetlenül vette fel magyarul beleszólva.

-"Jó estét!" - elhallgatva eltűnt minden emberi érzelem az arcáról, olyan volt, mint egy élettelen baba.

- "Értem, köszönöm!" - azzal kinyomta a telefont. Mi hárman kíváncsian fürkésztük a lány arcát, akinek még mindig ugyanolyan semmilyen kifejezése volt. Végül Yurio törte meg a csendet.

- Ki volt az, aki ennyire fontosnak tartotta a beszélgetést, hogy tízkor hívjon?

- A kórházból hívtak - felelt a lány ijesztő, monoton hangon - Meghalt az apám. Részeg volt, elütötték. Ennyi.

Majd egy elég kétes jelentésű mosoly jelent meg az arcán. Nem tudtuk, hogy annak örül-e, hogy meghalt az apja, vagy csak próbálja oldani a feszültséget.

- Jól vagy? - érintettem meg a vállát, mire összerándult.

- Pe..persze! - ekkor hangja remegni kezdett, mosolya eltűnt - Csak olyan fura. Egész életemet megkeserítette, de most a halála nem tölt el megnyugvással, sőt, felzaklat!

- Ez teljesen normális - mosolygott rá Victor - Hiszen a szülőapád volt.

- Igen-igen! - bólogatott Nina - És most mit csinálok? Törvényesen is árva vagyok, egy gyámom sem maradt.

Victor és én egymásra néztünk. Mi örökbe fogadhatnánk, nem? Olyan jó lenne, ha törvényesen is a lányunk lenne! Repdesnék az örömtől, de egyben megszakadna a szívem, hiszen nemsokára meg fog halni ez a lány. Ninochka Yanovna, hamarosan meg fog halni.

Ezután mind aludni mentünk, több szót nem is ejtve erről a témáról. Okulva a történtekből elhatároztuk, hogy tényleg aludni fogunk Victorral, nem mást csinálni. Egész hamar elnyomott az álom, bár egy darabig forgolódtam és rágódtam az este történteken.

×-×-×

Másnap edzeni kezdtünk, a Nina által jól ismert pesterzsébeti korcsolyapályára jártunk. Az elsődleges az volt, hogy a lány előadására gyakoroljunk, de rájöttünk, ezután hamarosan itt lesz a Grand Prix és ha nem edzünk, még dobogósok sem lehetünk. Úgyhogy a páros korcsolyát, illetve Yurio a rövidet és a szabadot is gyakoroltuk, meg a lány előadására is.

A palánknak dőlve ittam a kulacsomból a jóleső vizet. A jég által leadott hideget figyelmen kívül hagyva izzadt testem és éreztem, kell valami hűs itóka. Végezve megtöröltem a számat és indultam volna vissza gyakorolni, amikor látom, hogy nagy sebességgel száguld felém Nina. Gondoltam, kikerül, így egy-helyben maradva figyeltem a lányt, aki valahogy furcsán kezdett viselkedni. Mikor a közelembe ért, hirtelen megszédült és egyenesen nekem száguldott. Megijedve próbáltam valahogyan védekezni, de Ninochka tehetetlenül zuhant rám átadva nekem súlyát és a sebességét. Éreztem, hogy mikor elestem egyenesen a karomra, azon belül is a csuklómra érkeztem, ami ennek hatására egy elég hátborzongatóan nagyot roppant. A fájdalom lassan átjárta a karom, míg végül eljutott tudatomig és ordítva próbáltam  Ninát leszedni magamról. A lány szerencsére nem ájult el, így hamar magához tért és gyorsan fel is pattant, ellentétben velem. Lassan felszenvedve magamat csuklómat fogtam, ami iszonyatosan sajgott. Victor és Yurio meglepődve sietett a segítségünkre.

- Ez egy jó taknyolás volt! - kiáltott Yurio felénk - Jól vagytok?

Nina bólintott, de én remegve a fájdalomtól ráztam meg a fejem. Végül mind a ketten megérkeztek hozzánk és aggódva pillantottak ránk.

- Mid fáj, Yuri? - nézett rám Victor halálra rémült arccal.

- A csuklóm! - nyögtem ki - Lehet eltört!

Ninochka szájára tett kézzel meredt a kezemre. Könnyei kezdtek kiszivárogni, remegő hangja bűntudatát tükrözte.

- Én... annyira sajnálom! Bocsáss meg! - magyarázta dadogva.

- Semmi baj! - próbáltam a fájdalomtól mosolyt erőltetni arcomra.

- Tudod mozgatni? - kérdezte mindenek előtt Victor.

Lassan megmozdítottam a sérült csuklóm, de azonnal fájdalom hasított belé, ami szétáradt az alkaromban. De legalább nem tört el, hiszen akkor meg sem tudnám mozdítani!

- Szerencsére nem törhetett el - könnyebbültem meg - Tudom mozgatni, csak megzúzódhatott vagy kibicsaklott.

Bár mindenki próbálta mutatni, mennyire megkönnyebbült, aggódó és félő szívvel néztek engem, majd együtt, négyen elindultunk a pályáról a kínkeserves átöltözés után a kórházba. Reméltük, tényleg semmi súlyos, különben lemondhatok a sportról akár több hónapra.

Az pedig rohadtul nem jönne jól.