Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

21. fejezet: A vég kezdete

Elment az utolsó kis idő is, minden nap csak úgy elsuhant. Nina akárhogyan is próbálta egészségesnek mutatnia magát, nem sikerült. Egész nap szédült, hányingere volt, a feje meg annyira fájt, hogy felírtak neki a kórházban morfiumot, ami egy bitang erős cucc. De legalább megszünteti a fejfájását.

Aznap, az előadás napján Nina halk volt, és meglepően fitt és nyugodt. Az utolsó edzésen, ami reggel volt, hibátlanul teljesített, méltóságteljesen csinálta végig mind a négy programját. Ez a lány mindig tartogat számunkra meglepetést! Aztán végleg elérkezett a nagy alkalom, a nap, amikor Nina elbúcsúzik a korcsolyázástól, és az életétől. A nap, amikor nemrég Victor által örökbefogadott lányunk meghal.

A nap, ami egyszerre tört meg engem, és nyitotta fel szememet.

A rádiókban csak ilyen híradások voltak, mint " A nagy Ninochka Yanovna, immáron Ninochka Nikiforov elbúcsúzik a korcsolyázástól", meg ehhez hasonlók. A lányt nem zavarta a hírnév, ami körbelengte, de nem is fürdött benne. Passzívan állt hozzá, neki csak az előadás számított, a programja. Megérkezve a jégcsarnokhoz az úgynevezett VIP bejáraton mentünk be, ami csak korcsolyázóknak van fenntartva. Nina a lány, mi hárman, Victor és Yurio társaságában a fiú öltözőbe mentünk. Egész átöltözés alatt remegett a kezem, úgy még soha nem izgultam egy verseny előtt sem. Végezetül leültem bekötni a korcsolyafűzőt, de nem sikerült, bár hányszor próbálkoztam, mindig kiejtettem a kezeim közül. A stressz átjárta a testemet és végső megoldásként, hogy levezessem valahogyan, sírva fakadtam. Tenyereimbe temettem kezemet, úgy néztem be nem kötött korcsolyámat. Victor észrevette ezt és leült mellém, támogatóan átkarolva vállamat.

- Yuri, nézz rám! - utasított lágy hangon. Könnyes szemeimmel az övébe néztem, és amit abban láttam, kevésbé nyugtatott meg. Victor hiába mosolygott rám, neki is folytak a könnyek a szeméből, miközben szipogott.

- Én sem vagyok jobb helyzetben, mint te, de együtt megcsináljuk, igaz, Yurio? - azzal félrepillantott a nekünk háttal ülő fiúra, aki csak egy morgással válaszolt.

Gondoltam, ő sincsen jobb állapotban, mint én, biztos folynak a könnyei. Ám ahogyan végül felénk fordult, rá kellett hogy jöjjek, ő másképpen szenved, mint mi. Mi a lányunkat fogjuk elveszíteni.

De ő gyerekkori barátját. Akivel olyan sokáig nem találkoztak, és amikor végre összefutottak, kiderült, Nina hamarosan meg fog halni.

Yurio megtört arccal, könnyező szemmel pillantott ránk, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Nem próbálta titkolni gyengeségét, nem fordult el, nem rivallt ránk, egyszerűen a megtört szívű, elveszett Yuriot láttuk, aki csak most értette meg, mi fog történni. Aki csak most jött rá, valaki itt meg fog halni.

Az öltözőből kisétálva megláttuk Ninát teljes pompájában. Gyönyörű, fekete ruhát viselt, rajta kék díszekkel és fehér mintával. Paróka nem volt rajta, úgyhogy kopasz fejtetője még bizarrabbá tette az amúgy is megborzongató hangulatú szerelését. Korcsolyája fekete volt ezüst élekkel, az élen a neve volt belegravíroztatva, mégis rosszul.

Ninochka Yanovna. Csakhogy ő már Nikiforov.

- Készen állsz? - pillantottam rá legmagabiztosabb arcommal.

- Egész életemben erre vártam! - válaszolta szenvedéllyel, majd kiléptünk a függöny mögül.

A nézőtér tele volt, mindenki hangos tapssal fogadta a kilépő lányt. Nina néhányszor körbeintegetett, de nagyon nem volt büszke magára. Levéve élvédőjét a jégre lépett, majd a palánknak támaszkodva szólt hozzánk.

- Hé! - kiáltott - Elmondhatom a kis magyar mondatot, amit Yakovnak mondtam régebben?

- Milyen mondatot? - kérdezett vissza Victor a palánkhoz lépve.

- " Légy jó mindhalálig! " - mondta csillogó szemekkel.

- Mit jelent? - siettem én is a lányhoz, de már hívták a jég közepére. Valamit próbált mondani, de messze járt ahhoz, hogy meghallhassam. Már nagyon nem is érdekelt, ahogyan elkezdődött a zene. Csak a programot néztem.

A zene elején a szokásos lépéssorozatot láthattuk, mégis teljesen más volt, mint az edzéseken. Szívből korcsolyázott, úgy, ahogyan senki más nem volt rá képes. Ugyanaz a program volt, amit minden edzésen láttunk, mégis új volt, és frissen született. Amikor egy-egy ugrás sikerült neki, meghatódva tettem szám elé kezemet és visszafojtva a könnyeket ujjongtam. A végére a póz, azt teljesen megváltoztatta, nem olyan volt, mint ahogyan begyakorolta és Victor megírta neki. Felénk volt fordulva, egyik kezét vízszintesen behajlította, a másikkal egyenesen ránk mutatott ökölbe szorított kézfejjel. Olyan volt, mintha belőlünk merítene erőt, hogy a tudat, hogy itt vagyunk neki, legyőzi a betegség tüneteit.

Jött Yurio és Nina párosa. A szőke fiú feszült volt, karót-nyelt, de ahogyan a jégre lépett, próbálta összeszedni magát, ami sikerült is neki. Lágy mozdulatokkal siklott a lányhoz, beálltak a kezdőpozícióba, majd a zene elkezdődött. A mozdulatok, a lépéssorozatok mind-mind hasonlóak voltak az eredeti, egyéni programban szereplőkkel. Bár szívem zakatolt, valahol mélyen megnyugtatott a látvány, hogy Nina most ilyen jól korcsolyázik.

Egészen az első bukásáig.

A közönség feljajdulva nyugtázta, Nina bizony elesett, ráadásul a feldobott tripla Axelből. Yurio próbálta folytatni a programot, de amikor látta, hogy a lány nem kel fel, ijedten siklott vissza felsegíteni. Nina sikeresen fel is tápászkodott, de mozgása megváltozott. Darabos, néha a ritmusból kieső mozdulatai elszorították a szívemet. Volt olyan, hogy Yurionak kellett megtartania, nehogy elveszítse az egyensúlyát.

A zene végére megálltak a jég közepén megbeszélt helyzetükben. A tapsvihar ugyan legyengült, de így is nagy elismerést kaptak. Csakhogy Yurio az első adandó alkalommal lesietett a jégről, se szó, se beszéd elszaladt. Még láttam, ahogyan letörli könnyeit arcáról, mielőtt végleg eltűnt volna. Sajnáltam a fiút, de figyelmemet visszafordítottam a jégpályára, ahova Victor készült fellépni.

Victor a lányhoz korcsolyázott, aki nem tudott túl sokáig egyedül maradni a jégen, hiszen dülöngélt a szédüléstől. Végül ők is elkezdték az előadást, de borús gondolatok szorították meg szívemet. Az, ahogyan a lány többször elesett az ugrások végén, és egyszer sem bírt felállni, halálának közeledtét tanúsította. Victor mindvégig próbálta menteni a menthetőt, de gyakran kiestek a zene ritmusából. Szomorú látvány volt, ahogyan Nina korcsolyázása szépen lassan leépült.

A végén Ninának már segítség kellett a megálláshoz. A tapsok felhangzása után Victor a palánkhoz kísérte a lányt, aminek nem kellett volna megtörténnie, hiszen csak helyet cseréltünk volna Victorral, Nina marad a jégen.

- Mi a baj? - kérdeztem aggódva a palánknál.

- Nem bírja, Yuri! - válaszolt Victor kétségbeesve - Elájult a karjaimban az egyik résznél!

- Mit mondasz, Nina? Meddig bírod még? - fordultam a lányhoz. Ninochka lassan felnézett rám, szemei könnyesek voltak a fájdalomtól, amit eddig a morfium nyomott el. Erőtlen tekintete nem talált biztos pontot, végül tovább nézte a jeget.

- Hányingerem van, szédülök, emlékek esnek ki, széthasad a fejem, nem érzem a jobb karomat, sötét foltokat látok - sorolta erőtlenül - Kétség nem férhet hozzá, pár perc és meg fogok halni. Érzem, Yuri, érzem!

Szemeim elkerekedtek, de nem hagyhattam itt abba. Megcsinálom vele az utolsó programját, olyan befejezést adok az életének, amilyent még nem látott a világ! Beszívtam, majd kifújtam a levegőt, így rendezve szakadozó légzésemet. Megállítottam remegő kezeimet, lelassítottam zakatoló szívemet.

Fejezzük ezt be!