Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

16. fejezet: A négyes a fővárosban

Úgy terveztük, hogy kedvenc városában, Budapesten fogjuk megrendezni Nina utolsó előadását. Nagyon a szívébe zárta ezt az országot és a várost, jobban szerette, mint szülőhazáját, Oroszországot. Bár az elmeséltek alapján ahhoz az országhoz csak fájdalom és szenvedés köthető a lány életében.

Yurio, Victor, Nina és én kicsit kifáradva, de vidáman érkeztünk a gyönyörű városba. Bár elég ismerősnek hatott, hiszen egyszer mi Victorral már jártunk itt, de azért bármikor egyszerűen eltévedtünk volna. Kész katasztrófa, mekkora ez a város! Nina a repülőtérről kiérve egész végig feszült és szorongó volt, mindig a háta mögé nézett és minden embert jól megfigyelt. Bepánikolt, ha valaki követni kezdte az utunkat és nem mert egyedül maradni, állandóan mellettem sétált és néha megragadta a karomat. Azt gondoltam, biztos egy újabb tünete a betegségnek, így nyugtatgatni próbáltam.

- Nina, ne félj! - azzal megsimítottam a fejét - Budapesttől nem kell félni!

- De én nem attól félek! - mondta kicsit nyafogósan - Tudod jól, miért mentem Oroszországba hozzátok!

Ekkor eszembe jutott az ok. Hiszen olyan régen volt már, egy hónapja! Az apja elöl menekült, csak úgy hozzánk költözött, majd elmesélt egy tragikus történetet az életéről.

- Ninochka, nincs itt! - fogtam meg a kezét - Nem kell félned! Mi majd megvédünk!

- Köszönöm! - bújt a vállamhoz a lány, mire én óvatosan átkaroltam. Eközben láttam, ahogyan a másik oldalamról Victor szikrákat szór a szemével. Gondoltam, kicsit féltékeny, hogy most nem ő van a középpontban. De ezt nem vágtam a szemébe, hanem felé nyújtottam kezem, mire az orosz arca kicsit megenyhült és készségesen megfogta azt.

A hotelban két szobát kaptunk: egyikbe én és Victor voltunk, a másikban Nina és Yurio. Mi azért poénból megjegyeztük, hogy ne csináljanak semmi butaságot, mire a szőke orosz bosszús fejjel ciccegett egyet.

- Persze, mert csak úgy az ágyra fektetném, és megba... - szavába szerencsére belevágott az, ahogyan Nina közepes erőből a bokájába rúgott.

- Amúgy, mit akartok most csinálni? - kérdezte Victor a falnak dőlve.

- Elmennék a közeli kávézóba Yurioval, utána körbejárnánk a várost. Miért kérded? - kérdezett Nina is tőlünk.

- Csak mert mi úgy gondoltuk, elmennénk kettesben, oké? - néztem a két fiatalra, miközben éreztem, ahogyan Victor keze lassan derekamra csúszik.

- Persze, nyugodtan menjetek! Tudom, hogy miattam nem volt sok időtök egymásra! - a lány hangja elhalkult és bocsánatkérő arckifejezés jelent meg fején, de én rámosolyogtam. Ezután Nina is kicsit vidámabb lett, majd visszafordulva Yuriohoz besiettek a szobájukba és elkezdtek kipakolni.

- Akkor menjünk? - néztem Victorra kérdően.

- Menjünk! - pillantott rám a másik egy mosollyal az arcán.

×-×-×

Gúgle a barátod, úgyhogy Victor próbált egy kis parkszerűséget keresni, ahol még nem jártunk. Ekkor éppen az utcákat róttuk, mellettünk emberek százai suhantak el valamit nagyon sürgősen intézni, vagy egyszerűen csak siettek valahova, esetleg úgy tettek. Victor kifejezetten élvezte a városi forgatagot, de Hatsesu mindig békés kis város volt és nekem ez már túl sok volt. Türelmetlenül rángattam meg az ezüsthajú férfi kabátját, mire kicsit meglepődve felém fordult.

- Mi a baj? - aggódott értem.

- Semmi, csak nem bírom ezt a tömeget! És ezeket a koszos utcákat - mutattam éppen egy idegen eredetű, gyanús tócsára az utca szélén.

- Hát, Budapest ezek szerint ilyen. Deal with it! - vonta meg a vállát póker-arccal Victor.

Szerencsére hamar megérkeztünk a Városligetre, ami... GYÖNYÖRŰ VOLT! Ezt már jobban kedvelte a természetem és vidáman fotózkodtam Victorral a parkban és a várak közelében. Sok kép készült, de csak keveset akartunk, és persze engedtem megosztani, nehogy úgy tűnjön, mintha internetes élősködő antiszocok lennénk. Leülve a fűre a napsütötte parkban élveztem a magyar nyári meleget és a kellemes, lágy szellőt. Az égre tekintve apró, hófehér bárányfelhőket láttam kúszni a kék tengeren, mint kis csónakokat, aki cél nélkül, egy irányba eveznek. Nem is tudtam az előadásra gondolni, vagy bármi rosszra, olyan tökéletes volt ez a pillanat.

Én. Victor. És a nyugalom.

- Mire gondolsz, Katsuki Yuri? - hallottam Victor halk, duruzsoló hangját. Aj, de imádom ezt a hangot!

- Őszintén? Semmire - válaszoltam könnyedén - Olyan jó itt a levegő és a hangulat!

- Miért, milyen itt a hangulat? - folytatta tovább mély, vágyakozó hangján. Átkarolva hátulról letepert a földre és mellém feküdt, fejét mellkasomra helyezve. Mosolyogva néztem a rajtam pihenő oroszt, aki néha-néha felásított, szemei meg résnyire voltak csak nyitva. Mire kettőt pislogtam, bealudtam én is. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de arra ébredtem, hogy Victor könyökével gyomorszájamba támaszkodik. Összegörnyedtem a fájdalomtól, de a szintén ébredező Victor nem szállt le rólam.

- Mennyi az idő? - mormogta kicsit álomittasan.

- Szhállj lehhh róhhhlam, mehhhh meghalhhok! - nyögtem ki hangtalanul, mire az orosz kapcsolt és elvette könyökét érzékeny területemről.

- Bocsi! - magyarázkodott.

- Nem baj! - ültem fel én is, beletúrva a hajamba. Elővettem a telefonomat, de a várt idő helyett, hogy órákat aludtunk, csak húsz perc időkülönbséget mutatott a készülék. Megkönnyebbülve tápászkodtam fel a talajról, majd felsegítettem a kócos Victort is, akinek még gyorsan elrendeztem a haját a kezemmel. Ezután úgy terveztük, hogy ebédre beülünk egy kis étterembe, de nem olyan puccosba, ahova mindenki gucchi parti szintet túlverő ruhába járnak, hanem egy barátságos kis bisztroba.

Be is tértünk az első adandó alkalommal egy ilyenbe és leültünk egy kétszemélyes asztalhoz. Magyar ételek tömkelege volt az étlapra írva, így nehezen, de tudtam választani, voksomat a kacsamell és kacsacomb mellé tettem le, lila káposztával és almával. (írói megj.: rohadt finom, ettem olyat és egyszerűen mennyei!)  Victor nem tudott olyan hamar dönteni, mint én, úgyhogy türelmesen támasztottam államat kezemre, úgy figyeltem az orosz csodakorcsolyázót. Végül ő is ugyanazt kérte, mint én, úgyhogy leadva a rendeléseinket várakoztunk az asztalnál.

- Féltékeny vagy Ninára? - kérdeztem csak úgy a semmiből, akaratlanul, így miután kimondtam legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá.

- Nem, miért lennék? - habozott a másik.

- Csak mert öntudatlanul megcsókolt engem és szúrós szemmel néztél, amikor átkaroltam - válaszoltam kicsit magabiztosabban. Na, Victor, most megvagy!

- A csók miatt nem haragszom, tényleg kicsit beszívott a drága. Az egyedüli bajom, hogy most veled viselkedik úgy, mint az apjával és velem már nem is foglalkozik - hajtotta le Victor a fejét megbántva.

- Ha csak ennyi a baj, akkor meg vagyok nyugodva! - tettem szívemre kezem - De amúgy szerintem elmondhatod neki, hogy ez bánt téged. Meg fog érteni!

- Az oké, meg tudom, hogy engem is az apjának tart meg minden, de most csak veled viselkedik úgy! Nem bánt, csak rosszul esik!

- Victor - néztem rá komoly arccal - A rosszul esik és a bánt szinonimája egymásnak.

Csöndbe burkolóztunk, amikor kihozták az ebédet. Nagyon finom volt, egyszerűen isteni! A kedvencem a kacsamell volt, ahogyan egyszerre volt rágós, mégis szétolvadt a számban. Victornak is hasonló reakcióit láthattam, minden falatnál egyre jobban csillogtak a szemei. Mint amikor először járt Hatsesuban és megkóstolta a katsudont. Boldogan és nosztalgikusan gondoltam vissza a régi szép időkre, amikor még nem kellett egy haldokló lánnyal korcsolyáznom.

Egy haldokló lánnyal, aki az én fogadott lányom volt. A mi fogadott lányunk!