Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

28. fejezet: Megingás

Teltek a napok, miközben minden nap lejártam edzeni a jégpályára Yakov felügyeletében. Victor mindegyikre elkísért, már tökéletesen tudta használni a kerekesszéket, habár utált egy helyben maradni, így sokszor felállt a székből és úgy nézett. Sok másik korcsolyás, mint például Georgie vagy Mila próbálták megszokni ezt az új helyzetet, de Yurio képtelen volt rá. Valahogy rontotta a világnézetét az, hogy Victort így lássa, így állandóan szekálta, hátha ez valamelyest visszahozza iránta való tiszteletét. Nem tett megjegyzést direkt a lába elvesztésére, inkább engem szokott kifigurázni, vagy a Victorral való kapcsolatomat.

- Feltörlöm veled a padlót, ha ellenem leszel! - mondta egyik nap nekem, mikor hármasban maradtunk.

- Yuri jól fel fog készülni, azt garantálom! - vágott vissza Victor nem valami erősen.

- Hogy akarod felkészíteni? Még akkor sem nyerte meg az aranyat, amikor az edzője voltál! - mordult fel Yurio.

- Ha szabad megvédenem magam, te vesztettél először, és nem ment vissza Victor veled! - szálltam be a vitába.

- Igen, mert Victor egy beképzelt paraszt, aki alapból nem akart visszamenni velem és magasról leszarja mások véleményét és csak saját magával törődik! - fakadt ki a szőke.

- Na ebből elég! - dühödött fel Victor, majd felkelt a székből és Yuriora vetette magát. Elvesztve egyensúlyukat a földre estek, amitől Yurio a padlóba verte halántékát. Lesokkolódtam, majd gyorsan kapcsolt agyam és szétválasztottam őket.

- Victor! Mit művelsz?! Eszednél vagy? - kiáltoztam az ezüsthajúra, majd leszedtem a fejét fájlaló Yurioról. A szőke eléggé beverte a fejét, és felkelve a földről kicsit meg is szédült. Én eközben Victort visszasegítettem a tolószékbe.

- Ezt is csak azért tetted, hogy védd a büszkeséged! - vetette Yurio másiknak, majd még mindig halántékát tapogatva elsétált az öltözőbe. Victor arcán egyszerre látszott düh és megbántottság. Nem értette, miért viselkedik így vele Yurio.

- Azért bocsánatot kérhettél volna - mondtam félvállról Victornak.

- Minek? Hogy aztán diadalittasan elmehessen? - fakadt ki az ezüsthajú - Oké, hogy tinédzser és a hormonok így meg úgy, meg szeretethiányos, de tudja azért, hol a határ! Én koreografáltam neki az Agapét, amivel nem mellesleg nyert is! Többszörös győztesként a legkevésbé miattad kellene aggódnia!

Ezt szívd vissza, de extragyorsan! Hiába jött ki véletlenül a szádon, ez bazi nagy parasztság volt! Elfordítottam arcomat, mire észrevéve hibáját Victor mentegetőzni kezdett.

- Bocsáss meg, nem úgy akartam! - hallottam halk, megbánó hangját - Csak ez csúszott ki a számon, nem gondolkoztam!

- Ezért kell gondolkodni, mielőtt beszélsz! - mondtam dühösen.

Victor tenyerébe temetve arcát elfojtott egy halk kiáltást. Ezután megmasszírozta orrnyergét és kezével gurítva a kereket elindult a kijárat felé. Ugyan tettettem a nagy megsértődöttet, valójában nem tudtam emiatt haragudni rá. Nem lehet neki sem könnyű eljönni korcsolyát nézni, miközben ő örökre el lett szakítva a jégtől, plusz még Yurio is szekálja... Nem mintha Yurio olyan önző lenne, csak úgy próbál mások szemében magasabb rendűnek tűnni, hogy megalázza őket. Ezzel valójában saját gyengeségét fedi fel.

- Várj meg! - kiáltottam utána, majd az öltözőbe rohantam átvenni a cuccaimat.

Nem sokkal később otthon voltunk, én fáradtan és lehangoltan, Victor idegesen és lelkileg fáradtan. Megszabadulva tolószékétől fél lábon elindult a kanapéig és levetette magát a párnák közé. Én a konyhapultnak támaszkodva figyeltem a szenvedő férfit, majd megtörve a csendet indultam én is a kanapéhoz.

- Haragszol Yuriora? - kérdeztem színtelen hangon.

- Őszintén? - nézett rám Victor - Nem.

Kínosan felröhögött, majd arca újra komor lett és befordult a háttámlának. Próbáltam letelepedni mellé, de inkább csak a garnitúra szélére sikerült leülnöm. Óvatosan megsimítottam hátát, mire először összerezzent, de aztán elernyedtek izmai.

- Nem tudom, meddig bírom még - mondta alig hallhatóan - Annyi orvossal beszéltem, de egyik sem mondott olyan esetet, amikor műlábbal valaki korcsolyázni tudott volna. Kezdem elveszteni a reményt.

- Ne tedd! - öleltem át vigasztalóan - Én hiszek benne, hogy újra jégre állhatsz!

Ekkor Victor felém fordult testével és láthattam gyűlő könnycseppjeit. Szívem összeszorult a látványán, megsajnáltam az elveszett férfit. Támogatóan magamhoz öleltem, mire Victor is szorításába zárt. Válla és teste rázkódni kezdett, ahogyan halkan sírva fakadt.

- Köszönöm, hogy mellettem vagy! - súgta fülembe remegő hangon.

Megcserélődtek a lapok. Én vagyok az, aki kitartok Victor mellett, miközben a másik végig azon fog rágódni, hogy bármikor elhagyhatom. Én vagyok az erős, aki a másikon segít és Victor az elesett, támogatást és szeretetet igénylő fiú. Az irónia keze van ebben is, pár hónapja én féltem, hogy nem vagyok elég jó hozzá, nem érek fel mellé, nem tartozok hozzá, most meg ő az, aki nem illik mellém a képbe. Legalábbis így gondolja Victor, pedig én ugyanúgy szeretem, ahogyan eddig is!

×-×-×

Délután egyedül mentem futni, egy hosszabb kört terveztem a városban. Ugyan a levegő aránylag hűvös volt, Oroszországhoz képest egészen jó idő lett. Fülemben zenével, fejemben gondolatokkal kocogtam az utcákon, egészen egy parkig. Eközben végig a kedvenc albumom, a Vessels bömbölt a fülhallgatóból. Amikor a fák között kezdtem kocogni, éppen az Into the Unknown volt a soron. Fura volt hallgatni, hiszen alapból én egyáltalán nem vagyok rockos típus, de ebben az időszakban csak ez tud eléggé megmozgatni, nem csak a hangzása miatt.

Dislocated

Self is fading

Falling back from what I was

Flying through existence

Tumbling towards a burning sun

Something screaming in the distance

Telling me to come

It's calling me

Elbukott... magamat elfeledve zuhanok onnan, aki egykor voltam. Létezésemen át repülök, az égő nap felé tartva, valami kiabál a távolból: azt mondja, jöjjek... Hív engem.

Beugrott egy álom, amit egyik este láthattam, de tisztán emlékszem rá. Pont illik rá a zene, elfordultam önmagamtól, nem voltam az, aki régen voltam. Victor nyújtotta felém kezemet, hívott, tartsak vele. Pont olyan érzésem támadt, mint amikor az onsenben jelentette ki, hogy az edzőm lesz. Felém nyújtja karját, invitál az ismeretlenbe. Ezután ébredtem fel. Visszagondolva erre elszorult szívem és lassítottam a futás sebességén. Megálltam egy fa tövében szusszanni, miközben szívem kalapált. Mert tudtam már, mit akarok tenni, amikor hazaérek.

A lakásajtón benyitva Victort a kanapén aludva találtam. Ilyenkor olyan, mint egy alvó hercegnő, akit csak a herceg csókja ébreszthet fel. És ott, abban a szent minutumban ÉN voltam a herceg! Victor hercege. Óvatosan alányúltam a hátának és lábának, majd menyasszonyi pózba emelve indultam a hálószobához. Eközben karjaimban felébredt a férfi.

- Már meg is érkeztél? Hány óra van? - kérdezte ásítva.

- Este - válaszoltam tömören. Olyan vágyakozóan néztem Victorra, hogy végül megértette a helyzetet és mély, halk hangon kezdett beszélni.

- Még az sem zavar, hogy hiányzik az egyik lábam? - mosolyogta sokat sejtetően.

- Az meg hogy játszana közre pont ebben? - néztem rá megrökönyödve, persze én is értettem a poént. A szobába érve az ágyra döntöttem a férfit és fölé tornyosulva zártam ajkait egy csókba. Egyszer sem elszakadva tőle hámoztam ruháit izmos, kicsit lesoványodott testéről. Halk sóhajok hagyták el a másik száját, miközben élveztem, hogy most én vagyok az erősebb!

Nézd! Victor!

Felértem hozzád! Nem kell már félnem, hogy elhagysz! Mert te is rám támaszkodsz!