Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

22. fejezet: Nem tehetsz semmit

Egész életem tökéletes volt, nem lehetett semmi panaszom. Bár sokszor éreztem úgy, haszontalan, tehetségtelen vagyok, valaki mindig felsegített. Ez lehettek a szüleim, a barátaim, vagy maga Victor is. Nem kellett attól félnem, valaki megver, ha hazaérek, nem kísértett halálom közelgő időpontja sem. Egyik szerettem sem hagyott el, nem halt meg. Így visszagondolva az életemre, szégyelltem, hogy magamat tartottam nehéz sorsúnak. Mert igen, elbuktam a versenyeken, nem egyszer, de nem néztem szembe a kórházi nővérrel, aki a szemembe mondja: meg fogsz halni.

Ninának ilyen élete volt, ami nekem soha. Anyja meghalt, ahogyan nagyanyja is, apja verte, megerőszakolta, eltiltotta az egyetlen jó dologtól a lány életében, a korcsolyától. A betegsége megbélyegezte amúgy is hányattatott sorsú életét, nem tudja túlélni és nem is fogja.

Átgondolva ezeket különös érzéssel léptem Nina mellé a jégre. A lány utolsó erejét összeszedve állt velem szembe, majd távolodott el tőlem a kezdő pozícióhoz. A stresszt elfelejtve álltam én is be a programhoz, majd a zene elindult. Az elején a suttogós résznél lassan indultunk egy irányba, rá-rá pillantva a lányra, aki valami csoda folytán újra összeszedte magát. Erre készül, gondoltam. Az első és utolsó programja a fontos számára.

Ez még jobban elszorította szívemet.

A gitárszólónál együttes lépéssorozatot mutattunk be, végig a lány derekát fogva. Bevallom azt képzeltem egész testsúlyát én fogom tartani, de szinte lágy volt, egyáltalán nem igényelte a testi támogatást. A szöveg kezdetével egy felemelést produkáltunk, a lányt derekánál fogva emeltem a levegőbe. Szinte repült, élvezte minden pillanatát a mozdulatomnak, miközben én is kihasználtam az időt. Pillekönnyű súlya nem okozott nehézséget, így könnyedén emeltem vissza a jégre. Nina magabiztosan állt meg, jelét sem mutatva gyengeségnek. Következett egy feldobásos tripla Salchow. Ettől féltem a legjobban, hiszen az előzőek alapján ebbe is simán eleshet. Megfogtam a lány törzsét és teljes erőmből feldobtam a jég fölé. Ninochka pontosan hármat pörgött és tökéletesen érkezett a jégre. Szemem csillogása bizonyította meghatódottságomat. Hátha túléli az előadást és még marad pár napunk! Hátha meggyógyítható a betegsége!

Hátha...

Túl sok volt a hátha. Jött az első refrén utáni versszak. Ekkor kezdte végleg feladni Nina szervezete a küzdelmet. Kiesett a ritmusból, egyenetlen, hibás íveket írt le, mozgása darabos és ingadozó lett. Szívem újra összeszorult és a stressz kezdett elönteni, lábaim és kezeim remegni kezdtek. Jött volna a két egyéni ugrásunk, amit külön-külön ugrunk meg, de Nina nem csinálta meg velem. Nem tudta. Leérve a jégre láttam, ahogyan a lány próbálja felküzdeni magát, mert már az elrugaszkodáskor elesett. Gyorsan visszasiettem hozzá, kezemet nyújtottam neki, amit meg is fogott bal kezével. A jobbat már nem tudta mozgatni.

- Yuri! - mondta közel a fülemhez, hogy halljam a zenétől - Nem érzem a jobb felemet! Nem kapok levegőt!

Szemeim elkerekedtem, hiszen hallottam a beszédhibásságait a hangjából. Tényleg lebénult a jobb fele. Nem bírt megállni két lábon, én tartottam egész végig.

- Kiviszlek! - kiáltottam neki, miközben megragadva a karját elkezdtem kihúzni, de Nina felzokogott.

- Meg ne merd tenni! A jégen akarok, meghalni, Yuri! - kiáltotta torkaszakadtából.

Felé pillantottam, miközben megálltam. Nem tehettem mást, megmenteni már nem tudtam volna, így teljesítettem kívánságát.

A zene eközben már elszaladt, így kihagytuk az elmaradt részt és a vége felére ugrottunk. A lépéssorozatot úgy tettük meg, hogy végig egymást fogtuk. Ekkor már éreztem, Nina rám támaszkodik, mert nem tud megállni. Következett újra két egyéni ugrás, de ahogyan elengedtem a lányt, az tehetetlenül összeesett. A közönség kezdte érzékelni a bajt, pusmogások jutottak el fülemig. Segítettem a lányon, de már felállni nem tudott. Szemei csukva voltak, légzése ki-kihagyott, szerintem akkor elájult. Egy kis idő után kinyitotta a szemeit és rám tekintett.

Tudtam, meg fog halni. Akkor, és ott fog meghalni. Könnyes szemeim mögül láttam a szenvedő Ninát, aki szintén sírva, de mosolyogva feküdt karjaimban. Ekkor már nagy ívből leszartuk a zenét, kettőnk pillanata volt ez.

- Amíg a zene véget nem ér, nem vihetsz le! - mondta hörögve, a bénultságtól alig érthetően.

- Ne hagyj el, Nina! - zokogtam és magamhoz szorítottam a lány testét - Te vagy a lányom!

- Vegyél fel menyasszonyi pózba - kezdett bele összeszedve utolsó erejét - És vigyél végig utoljára a pályán! Kérlek!

Nem tehettem mást, mint azt, amit mondott nekem. Felvettem pihekönnyű testét, és a zene végén bekorcsolyáztam az egész pályát. Nem érdekelt a nézők értetlen és elégedetlen felmordulásaik, nem érdekelt a zene, a program. Csak a lányra gondoltam, akit a karjaimban vittem.

Hogyan találkoztunk? Nem is ismertük egymást, úgy utaztunk hozzá. Először elég idegenek voltunk a számára, ahogyan ő is nekünk. Az öt nap alatt szépen lassan megismertük egymást és megkedveltük a lányt. Kedves, életvidám gyerek volt, aki mindenen tudott nevetni és ha el is szomorodott, hamar felvidult. Aztán üzent nekünk, hogy üldözi az apja. Bepánikolt, és hova máshova utazott volna, mint újdonsült ismerőseihez? Az egyetlen biztonságos helyre. Ott elmondta, hogy meglátta bennem és Victorban az ideális apukákat. Hogy mi betölthetnénk azt az űrt, amit szülei maguk után hagytak. Mi persze befogadtuk és együtt éreztünk a lánnyal, amíg nálunk lakott, addig is jobban megismertük, és persze a betegségeinek tüneteit. Ezután történt az elutazásom, amikor összevesztem Victorral és otthagytam kettőjüket. A másfél hét után Nina miatt utaztam vissza, és szinte ő segített abban, hogy kibéküljünk Victorral. A többi már friss emlék volt és nem túl jók, úgyhogy nem hoztam fel őket agyam mélyéről.

A zene elhalkult, karjaimban a lánnyal álltam meg a jég közepén. Nem kaptunk tapsot, senki sem értette a helyzetet, bár akkor nem is érdekelt a nézők véleménye. Gyorsan kisiettem a palánkhoz a lánnyal, ahol már Victor könnyező szemmel fogadott minket. Szinte kiugrottam a talajra és a földre tettem a lányt. Nem mozdult, szemei csukva voltak. Ösztönösen a pulzusát kerestem a nyakánál, de bárhogyan próbálkoztam, nem éreztem semmit. Bepánikoltam, szaporán kezdtem a levegőt venni és összeszorult a gyomrom. Kétségbeesve néztem körbe, végig segítségért ordítozva.

- VALAKI HÍVJA A MENTŐKET! KÉREM, SEGÍTSENEK! NINCS PULZUSA!

De mivel ez nem eredményezett nagyobb változást, Victor felé fordultam, aki megtörve térdelt a lány mellett.

- Tudod, hogyan kell újraéleszteni? - kérdeztem kapkodva - Biztos tudod, nem? Próbálkozzunk meg vele!

Victor meg sem mozdult, így végső elkeseredésemben én kezdtem lenyomni Nina mellkasát, és utána szájon át befújni neki. Ezt művelhettem körülbelül két percig, mire Victor rám rivallt.

- NEM HASZNÁL! ÉRTED? MEGHALT! - majd keservesen zokogni kezdett. Szemeim elkerekedtek. Az nem lehet!

Nem bírtam elfogadni.

Felálltam a lánytól. Tompán hallottam a világ zajait, nem láttam semmit, csak az előttem fekvő Ninát. Levéve a korcsolyát megfordultam és kifejezéstelen arccal elkezdtem kisétálni, végül futni. Kiszaladtam az épületből, végigszaladtam a sötét utcákon.

Nem lehet, igaz? Nem halhatott meg!

De sajnos megtörtént. Sokáig szaladtam, mire kifulladva térdre rogytam és kínkeservesen elbőgtem magam.

Nem, igaz!

Nem!

- NEM! - ordítottam a semmibe, miközben feltápászkodtam.

Tovább futottam, nem tudom hová. Csak szaladtam, és szaladtam, végig egy támaszért imádkozva, hogy kövessen.

Victor!

Segíts rajtam!