Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

15. fejezet: Lelki korlátok

Tízkor Nina megint fejfájására ébredt fel, de az már egyre jobban enyhült és a gyógyszer is segített rajta. Szerencsére nem emlékezett a reggel történtekre, úgyhogy megkönnyebbült szívvel indultunk a jégpálya felé.

Bárhová ment Nina, mindig parókába ment, csak alváshoz vette le, de azt mondta, az előadáson nem hajlandó azt viselni.

- Miért? - néztem rá, miközben a palánknak támaszkodva ittam a vízből.

- Mert az nem az enyém és az nem én vagyok! - válaszolt magabiztosan.

Nem kérdeztem efelől őt tovább. Felesleges lenne és amúgy sem tudnám mással meggyőzni.

Azon a napon mind a négy programot zenére végigcsináltuk, mintha csak az előadás lenne. Az első zenére Nina felállt a jégre, miközben maga Yakov is figyelte mozdulatait. És mit ne mondjak, még Yurio is csak bámulta a lány előadását. Olyan szép volt, olyan könnyed mozdulatokkal, persze volt Ninának egy nagyon rossz tulajdonsága, ami nekem megvolt: az állóképesség. A lány tűréshatára valahol a béka feneke alatt volt, úgyhogy két opció maradt, azaz vagy könnyű, de kicsit lapos programokat csinál, vagy kockáztatunk és írunk neki nehezebbeket. Ezt összevegyítve alakult ki végül a végső felállás.

A Starset zenéjének elindulása után nekikezdett az előadásnak. A szöveg elején hatalmas íveket írt le karjaival, félelmetesen gyönyörű lépéssorozatokat végighajtva. Ezután következtek az ugrások: egy tripla Axel, amit felesleges lett volna gyakorolnia, úgy ment neki, egy kétszeres Salchow. Aztán a csendesebb résznél jött az ülőforgás, végül a dal végéhez közeledve két ugrás: tripla Flip és egy tripla leszúrt Rittberger. Lévén, hogy még a junior korosztályba tartozott, nem ugorhatott négyszereseket.

A második előadáshoz Yurio is a jégre siklott. A szőke fiút már láttuk érzelmesen korcsolyázni, de valahogy a lány közelében sokkal jobban megnyílt. Az Agapét tényleg úgy táncolták el, mintha ketten feltétlenül szeretnék egymást. Ami így is volt tekintve, hogy Nina hamarosan meghal.

És többször már nem láthatják egymást.

Aztán jött a Beethovenre Victor és Ninochka. Ugyanolyan tökéletes volt, mint a másik kettő program, tekintve, hogy két nagy orosz név korcsolyázott egymással: az orosz legenda, Victor Nikiforov és a váratlan fiatal beugró, Ninochka Yanovna, akit érkezésekor azonnal felkapott a média.

Végezve az ezüsthajú orosz kilépett a pályáról és felváltottam a helyét. Valamilyen okból szívem heves száguldozásba kezdett, légzésem akadozó lett. A lányhoz csúszva hiába láttam a mosolyt az arcán, éreztem.

Belül haldoklik. És ez átragadt rám. Hogy neki nincs már több lehetősége.

Elkezdve a programot a zene indulásakor megpróbáltam ösztöneimre hagyatkozni és figyelmen kívül hagyni a kellemetlen érzéseket. De ahogyan először bőréhez értem, az előadás napja villant az eszembe, hogy mi történhet.

Karjaimban viszem ki a pályáról a már halott Ninát, zokogva fektetem a földre és próbálom újraéleszteni, de a halottakat nem lehet feltámasztani. Szívem összeszorul, zokogásba kezdek, majd magamhoz szorítom a lányt. A lányt, aki a karjaimban halt meg. Akinek volt egy kívánsága, hogy a jégen akar meghalni. És teljesült. Meghalt.

Rontottam a programban. Nina sürgetően nézett rám, én pedig bocsánatkérő arccal folytattam. A végére kaptam pár szúró pillantást, amik lyukat égettek a testembe, de komolyabban nem szúrtak le. Kilépve a pályáról félrehívtam Victort, aki félig ingerülten, félig aggódóan nézett rám.

- Victor! Én ezt nem tudom megcsinálni! - néztem könyörgően a szemébe - Túl nagy felelősség, és mégsem akarom megbántani. De akkor is elég nyomasztó a tudat, hogy a karjaimban fog meghalni!

- Nézz rám, Yuri! - szólított Victor, mire én a szemeibe nézve figyeltem rá - Ez az előadás csakis Nináról fog szólni!

- Azt én értem Victor, de meg fog halni! - emeltem fel a hangomat.

- Ne légy önző és kérlek, csináld meg! Ez az utolsó kívánsága, legyél olyan kedves teljesíteni és nem meghátrálni! - vágott vissza dühösen.

- Nem vagyok önző! - háborodtam fel.

- De az vagy, ha csak magadra gondolsz! Benned megbízik, hát nem érted? Te vagy neki az igazi apa! - magyarázta hadonászva.

- Nem, tényleg önző vagyok! - fogtam halkabbra a szavaimat és hajtottam le fejemet - Otthagytam akkor veled együtt, mintha már nem számítana! Olyan elkeseredett volt az arca, amikor elbúcsúzott tőlem, és én csak nem is válaszoltam. Téged is otthagytalak, vádaskodtam ellened minden dologgal, de másokra nem gondoltam. Egy hatalmas drámakirálynő vagyok, az szent!

Sarkon fordultam és lehajtott fejjel az öltözőbe indultam. Megint ez az érzés. Hogy bárhogyan küzdök, soha nem hagynak el ezek a kudarcok. Hogy mindig fontosabbnak fogom tartani a saját szánalmas életemet, mint a másokét. Hogy nem lehetek soha olyan jó, mint egyesek és egy kész kudarc vagyok.

Hogy egy pótolható felesleges elem vagyok.

Otthon nem beszéltem senkivel. Egyszerre szégyelltem magam és gyáva voltam, hogy egy ilyen egyszerű kéréstől meghátráljak. Vagy talán nem is volt olyan egyszerű, hiszen egy haldokló lánnyal kell lekorcsolyáznom élete utolsó programját. Félek, akkor össze fogok törni és abban a tudatban fog meghalni, hogy semmit nem teljesített, a bűntudat az őrületbe fog kergetni és végül abba pusztulok bele.

- Hé, Yuri! - hallottam egy lány hangját, mire gondolkodásomból felnéztem.

- Mi a baj, Nina? - néztem fel rá a kanapén ülve.

- Beszélhetnék veled? Négyszemközt a szobámban? - mutatott Victor felé utalva arra, hogy ő is itt van.

- Hát persze! - vágtam ár azonnal. Ugyan miért mondanék nemet?

Felmentünk a lány szobájába, majd beérkezve leültünk az ágy szélére. Nina ujjait tördelve nézte maga előtt a padlót, miközben én hasonlóan bámultam szerte a falakat.

- Szóval - kezdett bele az orosz lány - Tényleg ennyire nem bírod?

- Mit? - majd kapcsolva tágra nyíltak szemeim - Hallottad?

- Igen, az egészet hallottam - válaszolt a lány kínosan elmosolyodva - Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek, amúgy is nemrég békültetek ki csak! Ha nem akarod, nem kell megcsinálnod!

- De nem lehetek ennyire önző, Nina! - néztem megrökönyödve a másikra - Hiszen ez a te utolsó előadásod. Ez a te kívánságod. Nem gondolhatok csak magamra!

- Viszont akkor olyan megtört és kétségbeesett voltál, úgyhogy nem akarom, hogy kényszerből csináld meg, csak azért, mert kértem. Attól még, hogy beteg vagyok és meg fogok halni, én sem lehetek önző, hiszen nem körülöttem forog a világ. Mások életét nem rombolhatom szét a sajátom halálával!

Hallva a lány indulatos szavait elkezdtem a másik szemszögéből látni ezt az időszakot. És rá kellett, hogy jöjjek, ő is aggódik mások miatt, ő is önzőnek tartja magát, pedig neki szinte joga van erre: korai halált fog halni egy betegség miatt. Ráadásul eddigi élete sem volt valami fényes, úgyhogy azt a kevés örömöt, amit egy átlagos ember megkapott volna, eltiltotta előle az élet.

- Nina! - fogtam meg kezemmel állát és felém fordítottam fejét - Te nem vagy önző! Te vagy a legönzetlenebb ember a világon és örülök, hogy apádnak hívsz engem. Nekem lenne egy szívesség, hogy veled korcsolyázzak, hölgyem!

A szemei megteltek könnyekkel, ahogyan meghatódva és boldogan elmosolyodott, majd átölelt engem. Én próbáltam nem sírni, de elég nehéz volt, hisz éreztem a lány vállainak rázkódását.

Rá kellett hogy jöjjek, bárhogyan ostromlom magam és bármennyit siránkozok, én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hogy Ninát megismerhettem.