Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

25. fejezet: Nem akarlak elveszíteni!

Starset-Frequency

I was scanning through the skies

and missed the static in your eyes

Something blocking your reception

It's distorting our connection

With the distance amplified

was it all just synthesized?

And now the silence screams that you are gone

You've tuned me out

I've lost your frequency

Az égen keresztül kerestem, és hiányoltam a szemedben a vibrálást, valami zavarja a jelet, ez torzítja a kapcsolódásunkat, a távolság erősödésével, ez mind csak szintetizált volt? És most a csend üvölt, hogy eltűntél, elhangoltál engem, elvesztettem a frekvenciád.

Imádtam ezt a zenét. Starset Vessels című albuma, teljesen lefedi a hangulatomat. Mikor megmutattam Victornak a zenéket furán nézett rám, és azt mondta, én ilyeneket eddig nem hallgattam. Alternatív rockot még soha, és most az egyik kedvencemmé vált. Szinte rólunk szólt, Victor és én elvesztettük egymást és újra meg kell lelnünk a másikat.

A tetoválás talán az egyik módja ennek. Beszéltünk, és jó ötletnek találom, már ki is találtuk hogy mi és hogyan lesz. A "Légy jó mindhalálig" idézetet varratjuk fel az alkarunkra, a csuklónkhoz. Már foglaltunk is időpontot, másnap mentünk a szalonba.

Az előtt a nap előtt szerettem volna újra Victorral lenni, és nem minden másról beszélgetni, hanem csak egymással foglalkozni. Estefele volt már, de nem akartam elmenni megint valami puccos étterembe, sem kimozdulni a házból. A tervemet lerombolta az, hogy Victor este el akart menni bevásárolni, de nélkülem.

- Miért nem mehetek? - vettem kicsit nyafogósra a stílust, ahogyan szétfolytam a kanapén és az öltöző Victort néztem.

- Mert felesleges! - legyintett a férfi - Néhány perc az egész, utána ígérem, azt csinálunk, amit akarsz!

- Akkor filmezzünk! - pattantam ülőhelyzetbe fellelkesülve. Szerettem, amikor Victor hozzám bújik.

- Rendben, keress valami jó kis filmet, addig elmegyek! Szia! - azzal kinyitotta az ajtót és kilépett a házból.

- Szia és siess! - kiabáltam utána, mielőtt bezárta volna az ajtót.

És akkor még nem tudtam.

Hogy ez volt az Azután előtti utolsó mondatom.

És azt sem, mennyire fog fájni ez az időszak.

A kanapén ülve bekapcsoltam a tévét és a DVD lejátszót, majd a poros lemezek között keresgélni kezdtem egy jó film után. Bár mindegyik örök klasszikus volt és ezerszer átnézett, reménykedtem, hogy lesz valami használható. És mit ad az ég, találtam egy jó kis filmet, amit még én nem láttam és érdekes volt a borító alapján.

Eddie, a sas.

Síelős filmnek látszott, ráadásul igaz történet alapján, így félretettem a kis tárgyat. Ezután elővettem a telefonomat és össze-vissza böngészgetni kezdtem. Felmentem a közösségi oldalamra is, ahova a legutóbbi kép a TV-ből volt, ahogyan karjaimban viszem Ninát. Visszagondolva az eseményre újra átéltem az akkori fájdalmat, de már nem tehettem semmit, így nem sírtam miatta. Alatta a hozzászólások mind jóakaratúak voltak és együttérzőek, így ezek is adtak némi támaszt, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki szomorú emiatt. Sőt, láttam egy olyant is, hogy egy lány egész éjszaka sírt, mert Nina volt az ő példaképe. Ez egyben megható és szomorú.

×-×-×

Már két óra eltelt, és Victor még nem jött haza. Azt mondta, néhány perc lesz az egész és általában annyi is szokott lenni. Aggódtam miatta és nem értettem, mit csinál ennyi ideig, így a mobilomon kikerestem a nevét és felhívtam. Egy kicsöngés, kettő, három... valaki más szólt a telefonba.

- Haló - szólt bele elég gyanúsan orosz akcentussal egy idegen férfi.

- Maga meg ki? Miért van önnél Victor Nikiforov telefonja? - kérdeztem idegesen angolul.

- Ön Victor Nikiforov egyik hozzátartozója? - kérdezte hűvös hangon, de hallottam, valami bujkál a mondatában.

- I...igen - dadogtam ijedten - Katsuki Yuri vagyok, Victor lakótársa.

Néhány másodperc néma csönd, miközben szívem zakatolni kezdett és rettegtem, valami baj történt Victorral. Vártam a vonal túloldaláról a férfi válaszát, amit nagy nehezen ki is bökött.

- Mr. Katsuki, sajnálom, hogy ezt kell közölnöm önnel, de én egy rendőr vagyok és magamnál tartottam Victor Nikiforov telefonját.

- Mit tett Victor? - ijedtem meg egy pillanatra.

- Ne féljen, ő nem tett semmi rosszat, bár mégis ő kapta a büntetést - sóhajtott egyet, majd folytatta - Victor Nikiforov ma este kilenc óra harmincnégy perckor autóbalesetet szenvedett. Már bevitték a kórházba, instabil állapotban. Sajnálom!

Nem lehet igaz! Ugye? Ez csak egy vicc! Álmodom! Mindjárt felébredek, becsukom a szemem és Victor mellett fogok ébredni. Egy...kettő...három. De semmi, ez nem álom. Ez a kegyetlen valóság. Szívem elszorult, könnyek gyűltek szememben és remegő hangon kérdeztem a rendőrtől.

- H...hol van a kórház? - tartottam vissza a zokogást.

Elmondta a pontos címet, majd elköszöntem tőle és letettem a telefont. A kanapén feküdtem, a plafont bámultam és nem tudtam, mit tegyek. El kell mennem Victorhoz! Elhatározva magam az előszobába siettem, magamra kaptam a ruháimat és a cipőmet, majd kiviharzottam a házból. Futólépésben siettem a megfelelő buszmegállóba, miközben Yurio-t tárcsáztam.

- Vedd fel! Vedd fel! - mormogtam magamban, miközben szinte rohantam.

- Mit akarsz, disznó? - köszönt a telefonba mogorván a szőke fiú.

- Figyelj nagyon jól, gyere a kórházba, mert Victornak autóbalesete volt! - hadartam gyorsan le a fiúnak.

- Hazudsz! - próbált hűvös maradni, bár a mondat végére elcsuklott a hangja.

- Miért hazudnék? - nem bírtam, patakzani kezdtek könnyeim - Kérlek, gyere el!

- Nem bírom - felelt Yurio remegő hangon - Nem bírnék még egy halált végignézni! Nem bírnám ki!

- Ott leszek! Csak kérlek, könyörgök gyere el! - estem kétségbe, de végül beadta a derekát.

- Indulok, majd ott találkozunk, cső! - azzal letette a telefont. Én eközben már megérkeztem a buszmegállóba és vártam a járműre. A padon ülve tartottam vissza a zokogást, ami kevesebb sikerrel történt meg. Összegörnyedve, halkan sírtam a padon, miközben magamban abban reménykedtem, hogy semmi baja nem lesz, csak eltört a karja, vagy csak megsérült valahol. De nem akartam, hogy meghaljon!

Mert tiszta szívemből szeretem Victort. Ő a mindenem! És nem bírnám ki, ha Nina mellett még az ő halála is kísértené a mindennapjaimat. Hogy még egy szerettemet elvesztettem!

A buszon ülve néztem a lámpákkal megvilágított tájat. Könnyeim áztatták arcomat és valahányszor a legrosszabbra gondoltam, mindig sírva fakadtam. Nem érdekelt, mennyire furán néznek rám, vagy hogy mennyire vagyok zavaró, esetleg hangos. Számomra az egyetlen fontos Victor volt.

Kérlek ne halj meg! Ezt mormoltam magamban.

Kérlek, éld túl!

Szeretlek! És szeretni is foglak, mindörökké! Ne hagyj el!

A kórházhoz megérkezve leszálltam a buszról és az épülethez rohantam. Közben magamban reménykedtem, hogy Victornak alig van baja.