Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

23. fejezet: Égető könnyek

Mezítláb sétáltam az utcán, teljesen eltévedve lelkileg és testileg is, mivel nem figyeltem és elkeveredtem Budapest utcáin. Minden ember furán nézett rám, ahogyan zokogva járom az utakat csupasz lábbal. De nem érdekeltek, egy dolog járt a fejemben, azt viszont nem bírtam elfogadni. Bár-hányszor visszagondoltam a pillanatra könnyeim újból megeredtek és egy szót bírtam folyamatosan ismételni.

"Victor"

Rá volt szükségem, ő tudta volna, hogyan vigasztaljon meg, de ő is ugyanolyan fájdalmakat élt át, ha nem nagyobbakat. Nem lehetek önző, hogy csak magamra gondoljak, Victort pedig otthagyjam! Pedig azt tettem, már sokadszorra: önző voltam, mindenkit hátrahagytam, elfutottam az akadályok elől ahelyett, hogy megpróbáltam volna megugrani őket. Mit is mondtam Victornak, mit teszek, ha ugyanezt még egyszer eljátszom?

"Leugrok egy felhőkarcolóról, vagy valami"

Egyszóval öngyilkos leszek, megölöm magam. De ezt mégsem tehetem meg, igaz?

Vagy, mégis?

Victor, segíts rajtam!

Egy sötét utcába értem, ahol szörnyű volt a hangulat. Koszos járda, szűk út, magas falú házak rajta graffitivel. Bemerészkedtem a helyre, de nagy hiba volt, ugyanis egyenesen beleléptem egy hatalmas adag üvegszilánkba. A fájdalomtól feljajdultam és fél lábon kezdtem el ugrálni. Nagyszerű, nem tudok már járni sem! Elkeseredésemben leültem a földre, így valószínűleg úgy nézhettem ki, mint egy csöves. Az összképhez hozzáadott még a falnak hátrahajtott fej is, mintha az utca lenne az otthonom. Az eget bámultam, ahol nem látszódtak a csillagok a város fényei miatt. Gondolataimat próbáltam elnyomni, hátha le tudok nyugodni, végül a fáradtságtól kimerült testemet elragadta az alvás.

×-×-×

Még mindig sötét volt, amikor valaki a vállamat kezdte bökdösni. Lassan nyíltak fel szemeim, álmosságtól kótyagos fejjel fordultam felébresztőmhöz. Az ismerős arcot meglátva azonnal felpattantak szemhéjaim és összeugrott szívem. Victor valahogy rám talált, nem tudom, hogy, de velem szemben guggolt pulcsiban és cipőben. Mit meg nem adnék egy jó cipőért most!

- Szia, Yuri! - köszönt nekem, mintha ez egy természetes helyzet lenne - Azt hittem, már soha nem foglak megtalálni!

Fájdalmasan mosolyogtam rá, ezzel is rejtve bánatomat. Victor felállt mellőlem és kezét nyújtotta, de ahogyan lábamra tévedt tekintete, lélegzete elakadt.

- Mi történt? - kérdezte aggódva.

- Látod azt a nagy adag üvegszilánkot ott? - mutattam a tőlem alig két méterre lévő halomra - Szerencsésen beletapostam a jobb lábammal!

- Basszus Yuri! Nagyon szarul néz ki! - tette a szája elé a kezét. Ekkor már én is lábamat néztem, ami eddig nem is nagyon foglalta le figyelmemet. De ahogyan akkor megláttam, én is majdnem szívbajt kaptam. Ömlött belőle a vér, az egész lápfejem olyan volt és feldagadt a sok sebtől. Minél tovább néztem és koncentráltam rá, annál jobban kezdte piszkálni gondolataimat a kínzó fájdalom.

- Felsegítesz? - kérdeztem kínosan mosolyogva.

- Még szép! - azzal Victor felvett a földről és menyasszonyi pózban vitt el a legközelebbi buszmegállóig. Meglepődtem, hiszen biztos maradtak még holmik a jégcsarnokban, de Victor gondolatolvasó módjára adta meg a választ fel nem tett kérdésemre.

- Elmegyünk a kórházba, az összes cucc nálam van a táskában - azzal megpaskolta edzőtáskáját.

- Köszi! - leheltem mellkasára, majd fejemet testébe fúrtam.