Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

30. fejezet: Cseresznyevirág szirmai

Fehérség. Mindenhol ez volt. Torkomban dobogott szívem, ahogyan egy helyben álltam. Még mindig remegett a kezem attól a naptól, amikor végre teljesíthettem ígéretemet. Az aranymedál csillogott nyakunkban, az első aranyam volt ez. És most ugyanúgy csillogott a hely is, ahol voltam. Megigazgattam kék nyakkendőmet és fehér zakómat. Még párat simítottam fekete, csillogósra zselézett hajamon és ellenőriztem a kontaktlencsét is. Mert ezen az alkalmon látni is akartam, látni és eszembe vésni az összes pillanatot.

Hirtelen Minako-sensei lépett mellém, meghatódva és könnyeivel küszködve.

- Nem gondoltam volna, hogy lány helyett férfit választasz! - mondta kicsit gúnyosan, de büszkén.

- Az túlzás, hogy én választottam! - ráztam meg a fejem - Ő választott engem!

Minako könnyezve bólogatott, majd ő is felmérte állapotomat és nyugtázóan bólintott. De még mielőtt elmehetett volna utoljára megragadtam a karját. Remegtem, féltem, mert nem tudtam, mi vár rám.

- Minako-sensei, félek! - vallottam be neki - Ez nekem olyan új!

- Nem kell aggódnod! - mosolygott rám - Boldogok lesztek együtt!

Megnyugtattam magamat és végül egy mély levegővétel után magabiztosan balett tanáromra tekintettem.

Egy hónappal ezelőtt

Nagyjából ugyanilyen falfehéren léptem a jégre a Budapesten megtartott Grand Prix döntőn. Idegességemben ajkaimat rágtam, de Victor pillantása megnyugtatott. Bátorítóan vezetett a jégen, míg nem elértük a közepét. Ott belekezdtünk közös koreográfiánkba, ami tökéletesre lett gyakorolva. Victor méltóságteljesen állt mellettem, én egy kicsit még szorongtam, de hamar leküzdöttem. Talán azért volt ez, mert az aranyérem múlik rajta, vagy Victorral voltam párban, nem tudom, de sokkal jobban féltem, mint szoktam. Ám sikerült lenyugodnom, és Victor szemébe nézve kezdtünk neki.

Herceg és hercegné, király és királyné, fiú és szerelme, mindegy, milyen párhuzamot állítunk, egyik sem mi vagyunk. Mi Victor és Yuri voltunk. Az előadás rólunk szólt, a mi közös életünkről. Amikor találkoztunk, a zene kicsit lelassult, majd újra felgyorsult. Akkor következett a feldobásos tripla Axel. Kívánj sok szerencsét, Victor, gondoltam, majd a férfi segítségével felugrottam a levegőbe, megcsináltam a megfelelő számú fordulatot és méltóságteljes mozdulattal érkeztem meg. Láttam Victor arcán a meglepődést, de hamar túllépett rajta. Ezután találkoztunk Ninával és jöttek a nehéz időszakok. Következett a lépéssorozatok és forgások ideje. A zene gyászoló és szomorú hangzású lett, az emlékek felhalmozódásának köszönhetően majdnem sírva is fakadtam. Aztán jött a mélypont az életünkben. Meghalt Nina és Victor elvesztette a lábát. Külön ugrásokat tettünk meg, szinte teljesen egyszerre, majd újra lépéssorozatok jöttek. Szemem Victoron ragadt egész végig, néha bal lábára pillantottam, ahogyan a ruha alja alól kilátszódik a műanyag borítás és az illesztések.

És ekkor jött a finálé! A mindent eldöntő vég, ami olyan erősre sikeredett, hogy azt hittem, meghalok. Első dolog volt Victornak felemelnie derekamnál fogva a magasba. Ezt szinte élveztem is, hiszen az égvilágon semmit nem kellett tennem, minthogy megtartsam a pozíciómat és engedjek Victornak. Óvatosan tértem vissza a jégre, felkészülve a csúcspontra. Ugrások halmaza követte egymást, mindegyikbe egy kicsit beleadtam a lelkemet. Kezdtem kifáradni, az izzadság kövér cseppekben folyt le arcomon és a mozgás hatására apró csillogó pontokként hagyták el bőröm felszínét. De megőriztem minden erőmet, majd megugrottuk a négyszerest. Ami... sikerült! Azt hittem, elszúrom, kilépek, elesek vagy bármi, de sikeresen értem földet, miközben szívem az egekben repdesett. Az előadás végére megfogtam párom kezét, megálltunk a jég közepén és magasba tartott karokkal mozdulatlanul hallgattunk.