Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

27. fejezet: Feladni? Soha!

Másnap első dolgom volt a kórházba menni meglátogatni Victort. A férfinek még mindig benn kellett maradnia a kórházban, de az orvosok mind azt mondták, hogy stabil az állapota és pár nap, majd hazaengedik. Mondták, hogy vagy beruházunk egy kerekesszékre, vagy egy mankóra, de attól megfájdulhat a gerince, vagy a csípője. Persze Victor egyikről sem akart egy szót hallani, a kezdetektől már műlábon gondolkodott.

- Doktor úr - mondta Victor a velünk beszélő orvosnak - Nem lehetséges, hogy műlábbal újra jégre tudnék állni?

- Ezt még nem tudhatjuk pontosan - válaszolt a férfi - Sokban függ a műláb minőségétől, és hogy mennyire tud majd vele járni.

Victor arca láthatólag elkomorodott, nem tudta elfogadni, hogy nem állhat soha jégre. Neki, mint minden más korcsolyásnak, a jég jelentett mindent, a gyerekkori emlékeket, a sikereket, a kikapcsolódást, a kifejezési formáját. Ha elszakítják ezt tőle lehet örökre mély bánatba fog esni és saját magát fogja sajnáltatni.

- Nos, ha nincs több kérdésük - igazította meg a doki szemüvegét - Megvizsgálom az amputáció helyét, hogy szépen gyógyul-e a seb!

Akkor láttam először Victor csonka lábát. Az ezüsthajú az ágy szélére ült és levette lábairól a takarót, így az orvos meg tudta figyelni. Látszólag kellemetlen helyzet volt ez Victor számára, hiszen nem akart előttem sebezhetőnek és elbukottnak látszani. Bár ez már késő volt, csak az, hogy kórházban láthattam, megváltoztatta a róla alkotott képemet. Már többé nem egy istenség volt, egy éltethető bálvány, hanem egyszerű ember, aki ugyanúgy elbukhat, megsérülhet, vagy akár meg is halhat.

- Hmm... - hümmögött magában a doktor - Gyógyulni gyógyul, de még nem szép! Végül is, csak tegnap varrták be!

Ekkor lettem kíváncsi, hiszen semmit nem tudtam a baleset körülményeiről. Nem akartam úgy tűnni, mintha élvezeti forrás lenne számomra Victor helyzete, de mégis tudni akartam, pontosan hogyan és miért nem tud soha jégre állni a híres korcsolyázó.

- Ha szabad kérdeznem - szóltam szerényen - Pontosan mi történt? Nem voltam a balesetnél, amikor megtörtént és nekem eddig semmit nem meséltek.

- Ó, persze - bólogatott az orvos - A kórházba behozva azonnal a műtőbe került, ugyanis a lába annyira meg volt roncsolódva, hogy csak néhány húscafat tartotta össze. A vérveszteség miatt gyorsan kellett lépnünk, így az egyetlen megoldás az amputáció volt.

- Értem - hajtottam le fejemet. Ezután már nem mertem Victor szemébe nézni, nehogy olyat lássak, ami még jobban bűntudatot keltene bennem. Már így is eléggé mardosta szívemet, már csak a kérdés miatt is.

×-×-×

Másfél hét után Victort hazaengedték. Mivel nem vettünk semmit, amivel a férfit segíthetnénk, így kaptunk egy alapszintű kerekesszéket, amit rühellt az ezüsthajú, de muszáj volt elfogadnia, ha nem akar fél lábon ugrálva közlekedni, vagy a mankóval szenvedni.

A házba megérkezve a székkel együtt Victort a nappaliba toltam, a kanapé mellé. Én leültem az ő oldalára és tehetetlenül hátradőltem. Ezután mi lesz? Mit mondjak? Mit tegyek?

- Yuri! - hallottam Victor halk hangját - Segíts nyújtani!

- Mi van? - kérdeztem elsőre nem túl kulturáltan - Tessék? Miért akarsz nyújtani?

- Mert rohadtul fáj mindenem a sok üléstől és fekvéstől és utálok mozdulatlan maradni! - válaszolt dühöngve.

- Jól van! - mentegetőztem - Lesegítlek, gyere!

Azzal rám támaszkodva Victor fél lábra állt és kiszállt a székből. A szőnyegre letelepedve csináltuk végig az alap nyújtásokat. Próbáltam olyan óvatos lenni vele, mint egy porcelánbabával, ami miatt rám is szólt.

- Azért ne kezelj úgy, mintha üvegből lennék! - szólt játékosan Victor.

- Bocsi, nem tudom, hogyan kezeljelek! - mondtam megbánóan.

- Na-na, nem kell bocsánatot kérned, nyugodtan bánj velem emberként! Csak a lábamat vesztettem el, nyugi!

Ezek után bátrabban segíttetem a nyújtásokban, miközben néha én is megcsináltam egy-egy gyakorlatot. Egyszerre volt fura a helyzet, és mégis vidám. Együtt, csak egymással foglalkozva voltunk a szőnyegen megfeledkezve a kialakult élethelyzetről és a világ gondjairól. Véletlenül nem figyeltem és későn segítettem Victornak, aki emiatt elveszítve egyensúlyát rám esett. Én a hátamon voltam, ő a mellkasomon és kifulladva hallgattuk egymás légzését, végül pedig megtettük azt, amit nagyon régen nem.

Felnevettünk.

Victor törökülésbe ült a szőnyegen, miközben és felküzdöttem magam térdelő pozícióba. Boldogan mosolyogtunk egymásra, végül eltűnt vigyorunk és én közelebb húzódtam a férfihez. Lágyan érintettem meg ajkaimmal az övéit, gyengédek voltunk egymással. Csókunk nem tartott sokáig, elválva egymástól Victor nyakamba borult. Egymást öleltük egy jó fél percen át, míg végül az orosz férfi meg nem szólalt.

- Szeretlek! - suttogta fülembe.

- Én is, tiszta szívből szeretlek! Bármilyen legyen is most a helyzet! - feleltem, mire Victor szorított fogásán.

×-×-×

Délután nem csináltunk semmit, a kanapén döglöttünk és bámultuk a tévét. Victor hátulról ölelt át engem, míg én elöl voltam, úgy feküdtünk az ülőgarnitúrán. Telefoncsörgésre lettem figyelmes, Victoré volt az, aki hamar ki is kapta zsebéből.

- Zdravstvuy, Yakov! - köszönt a telefonba, ezután valamit mondott, pontosan nem tudom, és kihangosította a telefont, hogy én is halljam és értsem a beszélgetést.

- 'Napot, Victor! - hallottam Yakov szokásos mély hangját - Hallottam, hogy mi történt, sajnálom! Nem tudom, hogy mit tegyek, mert ezek szerint soha nem állhatsz jégre, így értelmét veszti, hogy az edződ legyek!

- Héj-héj! Ne mondj még ilyeneket! - esett kétségbe a férfi - Műlábat fogunk csináltatni, csak még kell egy kis idő! Addig pedig nyugodtan edzheted Yuri-t, jövőre majd indulni fog!

- Min? - kérdeztem értetlenül.

- Egyértelmű, nem? - nézett rám Victor - Grand Prixen indulni fogsz, az még kérdéses, milyen kategóriában, de fogsz!

- És ha soha nem állhatsz majd jégre? - mondtam szomorúan.

- Akkor indulsz egyénin, Yakov lesz az edződ és én megnézlek majd a versenyen az első sorból!

Meghatódottan néztem Victorra, de a telefon túloldaláról krákogást hallottunk.

- Oké! - szólt Yakov - Akkor edzem Yurit, úgy, mint eddig, és majd kiderül, veled mi lesz. Ez így jó?

- Tökéletes! - mondta Victor kitörő örömmel - Köszönöm, hogy nem dobtál ki a sérülés miatt és vállaltad Yuri-t! Király vagy!

- Jól van! Nyugalom! - hallottuk Yakov unott hangját - Leteszem, nekem dolgom van! Viszlát!

- Király vagy még mindig! Szia! - kiáltotta az orosz férfi, majd letette a telefont. Ezután Victor rám nézett, majd szinte ledöntött a kanapéról, ahogyan rám ugrott és megölelgetett.

- Annyira jó, hogy nem adta fel Yakov! - mondta.

- Hogy érted? - kérdeztem az öleléstől kicsit tompább hangon.

- Más edzők kidobtak volna a francba, hogy le vagyok sérülve, megnyomorodtam, és őszintén bevallom, ettől is féltem, hogy ez lesz! - válaszolt Victor szembe nézve velem.

Lelkesedésére én is mosolyogni kezdtem és örültem, hogy Victor nem adja fel ilyen könnyen. És ha ő nem adja fel, akkor én sem fogom, és megteszek minden tőlem telhetőt!

Csak Victor kedvéért, ha kell!