Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

11. fejezet: Telefonhívás

Hatsesuban minden olyan nyugodt volt. Minden egyes nap ugyanaz a rutinom volt, bármilyen dátumot írtunk: felkelek, megreggelizek, korcsolyázok, ebédelek, futok, olvasok, zenét hallgatok, vacsorázok, alszok. Ez ment nagyjából másfél hétig, ez idő alatt szinte tökéletesre fejlesztettem arra a zenére írt programomat. Bár kellemesen megleptem magam, hiszen elég sok ugrás volt benne, mégsem volt valami extra-nehéz koreográfia. Egyszerű és mégis szívből szóló előadást csináltam nap mint nap, amit Yuuko nagy örömmel nézett végig. Egyszer szóvá is tette ezt nálam.

- Annyira másfajta ez az előadás! - áradozott - És főleg a zene! Honnan hallottad, hiszen nem valami híres és te nem hallgatsz rockot!

- Nem tudom - vontam vállat - Egyszerűen rátaláltam rockzene formájában, az tényleg nem tetszett, de aztán feldobta ajánlottként az acoustic verzióját. És azt nagyon megszerettem!

Yuuko elmosolyodott, majd újra megszólalt.

- Előadnád egyszer az előadást teljes egészében? Látni szeretném a kész művet!

- Rendben, ha nagyon akarod! - mosolyodtam el, majd elindítva a kihangosítón a zenét a jég közepére siklottam.

A szám elején, amikor a gitárszóló volt, intenzív lépéssorozatokat mutattam be. Erős, szinte durva íveket írtam le karjaimmal, miközben lábaimmal folyamatosan dolgoztam. Majd amikor elkezdődött a szöveg, lelassítottam és kezeimmel gesztikuláltam a szöveget, miközben hátrafelé csúsztam. Az első refrénnél megcsináltam egy tripla salchow-ot, ezután pedig egy kétszeres flip-et. A szöveg második felében ugyancsak karjaimmal írtam le íveket, ahogyan szemléltettem a szöveg tartalmát. A második refrénnél egy axelt ugrottam, majd egy négyszeres leszúrt rittberger-t. A gitár szólónál kombinált forgást csináltam, majd a legutolsó refrénnél egy tripla flip-et és egy kétszeres lutz-t. A program végére kifáradva álltam be végső pozíciómba: felfelé nézve füleimre tettem kezeimet és kicsit hátradőltem.

Yuuko meghatódva állt, ahogyan a pálya szélére siklottam. Örömkönnyek csillogtak szemében és nem bírta levenni rólam a szemét. Nagy nehezen végül sikerült megszólalnia a sokk után.

- Ez egy győztes program! - kiáltotta felpörögve - Olyan szép és olyan egyedi! Szinte árad belőle az az érzés, minta te a zenével azonosulnál és befogadnád a szövegét!

- Pedig egyvalakire emlékeztet engem - lesütöttem szemeimet, majd könnyek gyűltek bele, de visszatartottam.

- Tudom, mesélted nekem - nézett rám Yuuko megértően.

- Egyszerűen érzem, nem vagyok elég jó hozzá. Nem érek fel az ő tehetségével és karizmatikusságával - sóhajtottam - Kell nekem ez az önállóság. Hogy ne mások segítsenek föl, hanem saját magam érjem el a céljaimat. Ugye megérted?

- Hát persze! - azzal bólintott egyet, én meg visszamosolyogtam rá és készülődtem haza.

Otthon várva a finom ebédet a szobámban ücsörögtem és további zenéket hallgattam a Skillet-től, azaz acousticus verziókat. Nagyon egyedi énekhangja volt a férfinak, mit ne mondjak! A tökéletes nyugodtságot telefonom csörgése szakította félbe. A kijelzőre tekintve láttam, hogy ismeretlen számról hívnak. Klassz, ötven-ötven százalék esélye van, hogy Victor, vagy valaki más. De, gondoltam, az is jobb, mint a száz százalék Victor, főleg azután, amiket mondtam rá, így reménykedve vettem fel a telefont.

Nos.

Jelentem kapitány: nem járt sikerrel!

- Haló? - szóltam bele.

- Yuri, kérlek, nagyon figyelj! - hallottam Victor ismerős hangját. Na, szép!

- Leteszlek, Victor! - mondtam - Tudod, hogy nem akarok veled beszélni, jó trükk volt, na szia!

- NE! - kiabálta Victor.

- Ugyan miért nem tenném le, ha eddig nem hívtál? - kérdeztem tőle csalódottan és megtörten.

- Most nem kettőnkről van szó! Ide figyelj, Nina a kórházban van, nincsenek jó hírek róla!

Tágra nyílt szemekkel ültem fel az ágyon és figyeltem a férfi szavait.

- Hogy érted? - aggódtam a lány miatt - Mi történt vele?

- Tudod, kihagyta a kezeléseket és nagyon fájt a feje minden nap. Ma rosszul lett, elájult és leállt a légzése. Az orvosok mondták, hogy vagy fizetjük a rohadt drága kezelést, vagy nem lesz két hónapnál több ideje.

- Értem - sütöttem le szemeimet. Elszégyelltem magam, hogy csak kettőnk ügyére tudtam gondolni és elfeledkeztem Nináról.

- És még valami - szólt Victor - Várhatsz egy kiadós telefonbeszélgetést Yurioval!

- Hát azt meg miért? - néztem magam elé meglepetten.

- Hát... - húzta el a szót a férfi - Nem tudott a lány betegségéről, és most mondta el neki is az orvos, emiatt pedig mások is megtudták és kiszivárgott a médiába! De nem ez a gond, hanem Yurio fel van háborodva, engem hívogatott, de nem vettem fel, így lehet, téged fog hívni.

- Rendben - válaszoltam színtelen hangon - És nem fogok úgy tenni, mint te, úgyhogy felveszem neki és elmondok mindent.

- De... - hallottam Victort, ámde hamar letettem.

Csak közepes mértékben szorította a hír a szívemet. Tudtam, hogy egyszer meg fog halni a lány. De hogy kevesebb mint két hónap múlva? Meg sem éli a szezon elejét, nem is láthatja a korcsolyázásunkat! Sokáig nem rágódhattam ezen, ugyanis a beígért személy már hívta is a számomat, én pedig reflexszerűen vettem már fel a telefont.

- Haló? - szóltam bele feleslegesen, mert tudtam, ki az.

- MIÉRT NEM MONDTÁTOK EL NEKEM? - kiabált a telefonba Yurio.

- Nyugodj le, kérlek, meg tudom magyarázni - próbáltam lenyugtatni kevesebb sikerrel.

- Nem fogok lenyugodni! - hallottam ugyan még mindig elég hangos, de már higgadtabb és szomorúbb hangját. Néha-néha beleszipogott a telefonba, hangja remegő és bizonytalan volt. Yurio sír?

- Tudod, milyen érzés most ez nekem? - szólt a szőke fiú egyre jobban sírós hangon.

- Tudom - folytattam volna, ha Yurio nem szakít félbe.

- Francokat tudod! - sértődött meg - Ő talán az egyedüli barátom! Amikor még junior voltam, sok edzésre ellátogatott és mindig együtt voltunk. És csak most tudom meg a hírt, hogy a visszatért barátom haldoklik és két hónapja van hátra. Elég szar érzés!

- Megértem, de figyelj! - fegyelmeztem a fiú érzelmeit - Azzal nem mész semmire, ha dühös leszel! Töltsd vele az idődet, az majd segít!

- Rendben! - sóhajtott mélyet Yurio - Amúgy nagyon hiányzol neki! Látni akar! Amikor a gyógyszerek alatt volt a kórházban, a te nevedet ismételgette, és azt, hogy "apa".

Lélegzetem elállt. Tényleg az apjának tart engem? Yurit, aki egy drámakirály senki, aki otthon van és leszarja fogadott lányát? Fájdalmasan eltorzult arcom, halkan beszéltem.

- Engem tart annak. Mondta régebben - nyögtem ki Yurionak.

- De Victort is annak mondta egyszer! - felelt a fiú.

- Mindegy! Leteszem! Megyek vissza Oroszországba, szólj Ninának! Szia! - azzal letettem a telefont.

A padlót bámultam szüntelenül. Szerencsétlennek és bénának éreztem magam, hogy oda-vissza utazom, embereket hátrahagyva, hogy aztán az utolsó pillanatban visszamenjek és próbáljak úgy tenni, mintha semmi nem történt volna.

Gratulálok, Katsuki Yuri! Egy hatalmas idióta vagy, egy rakás szerencsétlenség, úgy van!