Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

26. fejezet: Elvesztett tag

A kórházba belépve rögtön a pulthoz siettem, hogy kérdezősködjek Victorról.

- Jó estét! - köszöntem angol nyelven a recepciós hölgynek - Hol találom Victor Nikiforov-ot?

- Jó estét! - mosolygott rám udvariasan a hölgy, majd keresni kezdett a gépén - Bocsánat, de Mr. Nikiforov még a műtőben tartózkodik!

- Értem, köszönöm! - mondtam elszoruló torokkal és leültem a várakozóba.

Nem kellett sok, hogy Yurio is befusson, félig ingerülten, félig kétségbeesetten. Ahogyan meglátott engem hozzám trappolt és ledobva magát mellém nézett rám.

- Hol van Victor? - kérdezte.

- A műtőben - feleltem tömören, miközben a padlót bámultam.

- Hogy érted, hogy a műtőben? Mi történt? - hadarta le értetlenül.

- Nem tudom, kérdezd a recepcióst! - vontam meg a vállam kedvetlenül. Yurio egy ciccegést elejtve a nőhöz viharzott és oroszul kezdte el faggatni elég türelmetlenül. Nem lettem volna a hölgy helyében, hiába próbált neki mondani valamit, vagy lenyugtatni, Yurio nem hagyta magát és ugyanazokat ismételgette. Végül a nő leintette a fiút és mondott neki valamit, amitől Yurio lefagyott és lesokkolódva sétált vissza hozzám. Szótlanul leült mellém a székre, mire én kíváncsian kérdezősködtem.

- Na, mi van Victorral? Mondott valamit? - kérdeztem, de Yurio nem tudott válaszolni, hanem valamit motyogott az orra alatt oroszul - Kérlek, válaszolj!

Yurio mély levegőt vett, így készült elmondani a tényt, amit vele közölt a hölgy.

- Victort megműtik, ugyanis amputálni kell az egyik lábát - mondta ki, mire lehajtotta a fejét és arcát tenyerébe temette. Én lesokkolódva ültem és bámultam magam elé, miközben szívemet megszorította a bánat és szomorúság. Hiába gondoltam arra, legalább jól van, nincs semmi életveszélyes sérülése, de ez nem tudta elnyomni a tényt, miszerint Victor nemhogy jégre nem fog tudni állni, de lábra sem, soha.

Fél óra múlva egy nővér sétált hozzánk és megszólított oroszul. Yurio erre felkapta a fejét és valamit válaszolt, amitől a nő rögtön angolra váltott.

- Ön vár Mr. Nikiforov-ra? - nézett rám. Egy aprót bólintottam.

- A műtét sikeres volt, de sajnos amputálni kellett térdtől lefelé a bal lábát. Már kezd magához térni, meg lehet látogatni!

Felpattantam és a nővért követve zakatoló szívvel sétáltam a fehér folyosón. Mögöttem Yurio zsebre tett kézzel nézte a cipője orrát. Végül megérkeztünk az említett kórteremhez és a hölgy benyitott. Szorosan a nyomában léptem be a szobába, tekintetem rögtön az ágyon fekvő alakra tévedt. Victor infúzióra kötve feküdt félálomban, tele volt apró sebekkel és zúzódásokkal az arca, a kézfeje pedig teljesen le volt horzsolva. Szemei csak félig voltak nyitva, de ahogyan beléptünk, rögtön ránk pillantott. Fájdalommal teli szívvel ültem az ágy szélére Victor mellé, és megfogtam sebes kezét.

- Bocsi, elkéstem a filmezést! - nyögte ki a férfi bocsánatkérően.

- Nekem már az egy öröm, ha életben vagy! - mondtam megkönnyebbültem és könnyes szemmel néztem az övéibe, amik szintén csillogtak a szomorúságtól.

- Nem lehetek többé sem az edződ, sem a korcsolyapárod, sajnálom! - és könnyei megeredtek, kezemet szorongatva sírt. Annyira fájt így látnom, annyira gyenge és összetört volt, nem az a Victor, akit ismer a világ.

- Héj, Victor, minden okés? - kérdezte hirtelen Yurio mögülem, miközben rejtve aggódását nézett félre.

- Attól eltekintve, hogy hiányzik a fél bal lábam teljesen jól vagyok. Mondjuk a kézfejeim sajognak, mint az állat! - próbálta lazára venni a stílust, de a szőke fiú kiérezte belőle a gyengeséget és csak szánalommal bírt ránézni.

Még egy óráig bent ültem nála, időközben Yurio hazaindult mondván, fáradt és éppen fürdéshez készülődve telefonáltam rá. Bólintottam, hogy mehet, így a szőke orosz elhagyta a termet és valószínűleg hazament az otthonába. Éjfél felé járt, én meg olyan fáradt voltam, hogy véletlenül bealudtam Victor karjaiban. Az ágyon feküdve ölelt át a férfi, miközben én az igazak álmát alusztam. Arra ébredtem, hogy egy nővér nyit be az ajtón ellenőrizni Victor állapotát. Ugyanaz a nő volt, aki engem felkísért ide.

- Bocsánat, ha zavarok! - mondta elpirulva.

- Nem-nem, nincs semmi! - intettem - Csak elaludtam, ahogy most nézem, ő is.

Az alvó páciensre mutattam, mire a nővér felkuncogott. Gyorsan kikeltem az ágyból, aminek hatására Csipkerózsikám is felébredt, a fénytől hunyorítva pillantott körbe.

- Miaaaaaz... - nyögte ki félálomban, majd megdörzsölve arcát felült - Mér' ébresztettél fel?

- Tudod, ellenőrzik, hogy még élsz-e - mosolyogtam rá.

A vizsgálat gyorsan lezajlott, Victor figyelmeztetve lett, hogy igyon sokat a vérveszteség miatt és a nővér kitett két kancsót az éjjeliszekrényre és egy poharat, majd távozott. Az edényből öntve a vizet a férfinak nyújtottam ezzel is arra bírva, hogy pótolja a folyadékot.

- Köszi! - biccentett a fejével Victor, majd elvette az üveget és egy húzásra megitta a folyadékot.

- Meddig szándékozol maradni? - pillantott rám, miután átnyújtotta az üres poharat - Most is elaludtál. Menj inkább haza!

- De én veled akarok maradni! - erősködtem, miközben próbáltam elnyomni egy ásítást. Victor elmosolyodott és fejével nemet intett.

- Nem, ezt nem engedhetem! Menj haza, aludd ki magad és holnap visszajössz! Nem lesz addig semmi bajom! - mondta szemembe nézve. Végül bólintottam és készülődtem haza, amikor is hirtelen felindulásból az ágyhoz léptem és lehajoltam Victorhoz. Hiába kezdeményeztem én, a csókot mégis a férfi teljesítette be, ahogyan száját az enyémre tapasztotta. Mennyire hiányzott már tőle egy csók! Miután elváltunk végleg elindultam az ajtóhoz, ahol visszapillantva köszöntem el szerelmemtől.

- Jó éjt! - mosolyogtam rá, mire ő is visszamosolygott.

- Jó éjt! - köszönt, majd visszafeküdt ágyába és lehunyta szemeit.

Nem tudtam, hogy mit érzek. Látva Victort bánat és szomorúság övezte szívemet, de valahogy nem éreztem magam úgy, hogy kitépték azt. Fájt, igaz, hiszen a férfi soha nem állhat már jégre, de örültem, hogy ennél nagyobb baj nem történt vele. Egyedül indultam haza a házunkba, ami furcsa hangulatot árasztott magából. Belépve megcsapott a magány szele és a boldog emlékek vihara, így újra elszorult szívem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor Maccachin kopogó körmeinek hangja közeledett felém, végül a hatalmas szőrmók is megérkezett. Kitörő örömmel fogadott, két lábra állva kaparta oldalamat mancsaival, mire én keserűen elmosolyodtam és felindultam az emeletre, oldalamon a kutyával. Olyan fáradt voltam, hogy át sem öltöztem, úgy, ahogy voltam az ágyba feküdtem és magam mellé invitáltam az uszkárt, aki nagy huppanással meg is érkezett mellém. A kutya társaságában aludtam el aznap, miközben nem tudtam igazán, mit érzek most.

Bánat?

Keserűség?

Szánalom?