Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

6. fejezet: Városnézés

Nagyon furcsát álmodtam. Igazából, nem is fura volt. Ijesztő. Rettegtem álmomban, egész testem remegett.

Az álmomban Victor egy sötét szobában felém közelített, kezében ismeretlen tárggyal. Én egy székhez voltam kötözve és egy halvány fényű lámpa világította meg arcomat. Az orosz férfi közelebb érve betegesen elmosolyodott. Miközben vigyorgott, látszódtak hegyes szemfogai, mint valami szörnyetegnek. Szemei vérvörösek voltak és szinte ragyogtak.

Kezében kést tartott.

Victor nem szólalt meg, csak fogta a kést és megvágta vele karomat. A vért nagy élvezettel nyalta le a pengéről, ezután nyakamhoz hajolva hegyes fogaival átharapta bőröm, és mint egy vámpír, úgy szívta véremet. Én eközben remegtem a félelemtől és a fájdalomtól.

Ez nem az a Victor, akit ismerek.

Vagy... de?

Verejtékben úszva ébredtem fel. Szívem még mindig össze volt szorulva a félelemtől, de ahogy oldalra pillantva megláttam Victort, rögtön megnyugodtam. A férfi békésen feküdt mellettem és esze ágában sem volt megtámadni és a véremet szívni. Óvatosan megrángattam vállát, mire hümmögni kezdett.

- Victor! - szólítgattam - Ébredj!

- Hmmm, mivaaan? - mormogta alig hallhatóan - Hány óra van?

- Nem tom. - válaszoltam őszintén.

- Az jó - ásított egyet, majd nyújtózkodva felkelt az ágyból. Félmeztelenül kisétált a fürdőbe, majd mosakodni kezdett. Eközben én is átvettem az alvós ruháimat napközbenivé.

 Visszagondoltam a tegnapra. Igazából élveztem és gondtalan voltam. Ninával sokáig beszélgettünk, megosztottuk egymással versenyélményeinket és edzési szokásainkat. Egy nagyon érdekes dolgot megtudtam Nináról, ami nem vall egy korcsolyázóra: nagyon könnyen kiesik a formájából. Mert mesélte, hogy amíg mi meg nem érkeztünk, addig ő próbált visszaszokni a korcsolyába, mert úgy viselkedett, mint aki sosem állt még jégen. Ez fura volt, mert én egy év kihagyás után is úgy tudtam korcsolyázni, mint azelőtt.

A mai napra beterveztünk egy városnézést Ninával. Olyan sok szép és érdekes helyet mondott, hogy nem tudtuk megállni, hogy elhívjuk. A lány persze mosolyogva elfogadta és mondta, hogy kilenc körül vár minket a hotel előtt. Így mi Victorral már reggel nyolckor fent voltunk, hogy időben leérjünk.

- Szia Nina! - integettünk az ácsorgó lánynak.

- Jó reggelt! - mosolygott vissza - Mivel kezdjünk?

- Mi van a legközelebb? - kérdeztem.

A lány egy ideig elgondolkodott, de hamar megmondta a választ.

- Innen legközelebb kérem szépen a Lánchíd van - mondta, de mi nemet intettünk.

- Már megnéztük! - büszkélkedett Victor. Erre Nina felnevetett.

- Hehe, a kis turisták! - vigyorgott ránk - De a Lánchíd után van Buda. És ott a Gellért-hegy, csak az innen nagyon messze van.

- Mi lenne? - tett egy javaslatot Victor - Ha elindulnánk valamerre és úgy néznénk meg a dolgokat?

- Nem is rossz! - bólogatott Nina - Akkor menjünk arra!

Azzal az általa mutatott irányba indultunk. Reggel a város élettel teli volt, mindenhol autósok és gyalogosok. Gondoltam, mind munkába indulnak. A hatalmas házak között kiértünk egy hatalmas térre, aminek a közepén egy emlékmű volt.

- Ez itt, a Szabadság tér - mutatott Nina a terület irányába - És arra fogunk továbbmenni az Országházhoz.

A térre érve megnéztük az emlékművet. Gyönyörű hely volt, ráadásul körös-körül díszes házak voltak. Victorral pózoltunk is egyet a kamerába, ahogyan a telefonjainkkal készített képet Nina. Ezután az említett irányba továbbhaladtunk az Országház felé. Na, annál az épületnél leesett az állam. Hatalmas volt az épület, hegyes oszlopokkal és egy nagy kupolával. A mögötte lévő tér elég nagy területen terült el, így kényelmesen tudtunk járkálni. Victor ötlettől vezérelve saját telefonját Nina kezébe nyomta.