Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

12. fejezet: Minden pillanat

Oroszországba visszaérkezve másnap nem mentem rögtön Victorékhoz. Az elég fura lenne, és egyben kellemetlen. Így a legutóbbi motelban szálltam meg újra, majd, mivel dél körülre járt az idő, elmentem kaját nézni magamnak.

Újra az orosz hidegben sétáltam, amikor megláttam egy elég csábító kis bisztro-t. Belépve az ajtón hangulatos helyiségbe érkeztem, ahol egy kályha adta a megfelelő hőfokot. Rögtön leültem egy kétszemélyes asztalhoz, majd miután megkaptam az étel és itallapot, körbenéztem. Nem voltak sokan, így nyugodtan ücsörögtem tovább az orosz ételek közt kutatva, miközben azon gondolkodtam, mennyire nézhetek ki antiszociálisnak, hogy egyedül vagyok.

Ami nem tartott sokáig, ugyanis az ajtó nyílt és meglepetésemre két igenis ismerős személy lépett be rajta, miközben valamiről beszélgettek. Otabek és Yurio volt az, akik, miután megláttak engem, meglepődtek és felém siettek. A helyhiány miatt Otabek gyorsan mellém húzott egy széket, majd leült a társaságunkba.

- Sziasztok! - próbáltam vidám lenni.

- Hali! - felelt Otabek röviden Yurioval ellentétben.

- Mi a ráknak vagy ennyire nyugodt és vidám? Csak úgy egyszer visszajössz Oroszországba, miután több mint egy hétre itt hagytad a korcsolyázást és az edzést? - kezdett bele kicsit ingerülten, de inkább gúnyosan.

- Nem igaz az, hogy nem edzettem volna! - védekeztem - Csináltam egy rövid programot, amit tökéletesen begyakoroltam!

- És mi van a páros korcsolyázással? - nézett rám Otabek értetlenül. Aha, Yurio mindent elmondott neki. Zsírkirály... jeeeej...

- Az már szerintem felejtős - legyintettem - Nem korcsolyázok többé Victorral.

- A nagy drámakirálynő megérkezett, miss nagy hiszticsászár! - háborodott fel Yurio - Min vesztetek így össze, ha? Mi volt olyan eget verően nagy dolog, hogy ennyire megutáltátok egymást.

- Hosszú... - húztam el a szót, mire Yurio csak megvetően ciccegett.

- Sejtettem!

A maradék időben nem beszélgettünk. Megebédeltünk, majd elindultunk a motel felé, miután szóltam, hogy ott vannak a cuccaim. Yurio említette, hogy lesz edzése délután Victorral, aki valószínűleg, mint mindig, elhozza Ninát. Én bólintottam és elindultam a szobám felé, miközben a két jóbarát megindult a jégcsarnok felé. Összeszedve a cuccaimat én is elsétáltam a pályáig, zakatoló szívvel és összeszorult mellkassal.

Az öltözőbe érve láttam Victor cuccait, így reméltem, már végzett és nem találkozok vele, mielőtt lelkileg felkészülök. Sokszor megremegett a kezem, ahogyan a korcsolyát kötöttem be, majd akkor is majdnem leejtettem a kulacsom, amikor felálltam. A pálya szélére érkezve láttam a korcsolyázó Yuriot, Yakovot, a palánknak támaszkodó Otabeket, aki Ninával beszélgetett, illetve...

Victort. Azt a Victort, akinek másfél hete azt mondtam, hogy takarodjon az életemből.

Miután a másik is észrevett engem, tágra nyíltak szemei és a jégen hozzám kezdett siklani, de én hátat fordítottam neki és az öltözőbe siettem. Még nem álltam készen arra, hogy vele beszéljek. Még nem. Szerencsétlenségemre Victor követett az öltözőbe, majd felém közelítve a szekrényekhez szorított, miközben mélyen szemeimbe nézett. Először dühösnek és csalódottnak látszódott, majd ahogyan egyre jobban elvesztem tekintetében megláttam valódi érzelmeit: a szomorúságot és szenvedést. Halkan súgta a szavakat nekem.

- Hiányzol - lehelte ajkaimra, de nem csókolt meg - Kérlek, bocsáss meg nekem!

Ezután eltávolodott tőlem majd lerogyott a padra. Kezébe temetve arcát halk zokogásba kezdett, könnyei az ujjai közül szivárogtak ki. Feszengve fordultam el tőle, hogy ne lássam, ahogyan sír, bár az én torkomat is kezdte elszorítani a zokoghatni vágyás.

- Nézz gyönyörű szemeiddel az én szemembe, kérlek! Felejtsük el, ami történt, én tiszta szívből szeretlek! - mondta megnyugodva a sírásból. De én tartottam magam és próbáltam erős maradni.

- Én már elfelejtettem, ami történt. Téged is - azzal indultam volna ki az öltözőből, ha nem tart vissza Victor csuklómat szorítva.

- Hogy mondhatsz ilyet? Egy életet csak úgy nem dobhatsz ki! - feszült meg hangja.

- Eressz el! - szóltam színtelen hangon.

Bár durvának próbáltam mutatkozni, mégis vágytam a csókjára, a szerelmére. De megint féltem, hogy elveszítem, és nem tudok felérni hozzá. Hogy egy jellemtelen senki nem lehet együtt a tökéletes Victor Nikiforovval.

- Miért vagy ilyen? - állt fel Victor ülőhelyzetéből - Mi változtatott meg téged ennyire? Szeretlek, Yuri és minden pillanat, amikor nem vagy mellettem, kínzó és magányos.

- Azt, mondtam, hogy takarodj az életemből nemde? - néztem rá egyre jobban megtörve - Hogy vagy képes ezt elnézni nekem? Dolgokkal vádoltalak, kiabáltam veled, és te mégis visszahívsz? Engem, aki egy szerencsétlen idióta és soha nem fog veled felérni? Engem, aki nem érdemel meg téged, akinek az örök homályban kellene maradnia elfeledve?

Nem bírtam, én is könnyezni kezdtem. Lehajtottam fejemet, elrántottam kezemet és kiviharzottam az öltözőből. De az orosz férfi megint követett, ezúttal a kis folyosón vetette rám magát, karjaival megfogta vállamat és a falhoz nyomott. Nem szólt, nem látszódott rajta érzelem, csak fogta magát...

És megcsókolt.

Lefagytam ezen cselekedete hatására. Nem tudtam visszacsókolni, túl hirtelen jött ez az egész. Kipirulva és lihegve váltunk szét, szemeim tágra voltak nyitva. Victor reménykedő arccal nézett rám, de én lehajtottam a fejem és nem néztem szemeibe. Végül sikerült kitörnöm kezei közül és a pálya felé indultam, de már nem menekülésből. Kíváncsiságból, hogy mit mond, ha csak úgy elkezdem korcsolyázni neki a programomat.

A Whispers in the dark-ot.

Bár félreértette a helyzetet Victor így magyarázkodva sietett utánam, de miután szemeibe néztem és elmosolyodtam érezte, valamit kitaláltam. A csókja hatására újra reménykedni kezdtem. Hogy Victor Nikiforov az enyém lehet. De csak akkor lesz teljes a tervem, ha megdicséri azt a programot, amit talán neki írtam, teljesen egyedül.

A pályára lépve elindítottam a zenét. Az elején a lépéssorozat közben le sem vettem a szemem Victorról, csak neki táncoltam a jégen. Szívből szólt az előadásom, minden mozdulatát a férfinek üzentem, miközben a megkönnyebbülés lassacskán feloldotta katlanba zárt szívemet. Ugyanis láttam a másik reakcióját, és mit ne mondjak: meglepődött. Nem nézte szúrós szemekkel, nem nézte mérlegelve, csak elveszett mozdulataim között. És akkor, amikor a szöveg elkezdődött, lassan a palánk ajtaja felé közelítettem és invitáltam Victort, akin szerencsére még rajta volt a korcsolya.

- Mit akarsz? - nézett rám Victor értetlenül és meglepetten.

- Gyere! - intettem neki hevesen, jelezve, hogy a szöveg már egy ideje megy.

- De nem tudom a programot! - rázta meg a fejét, de én felé nyújtottam kezem.

- Vezetlek! Bízz bennem! - azzal rámosolyogtam. Victor végre megértette és örömmel csatlakozott hozzám.

Az egész program felborult ugyan, de én úgy korcsolyáztam a férfivel, ahogyan én akartam, és persze ez neki is tetszett. Hagyta magát, hogy kezeinél fogva vezessem, szinte vakon bízott bennem. A zene végére mellkasunk összeért, miközben testünk mellett összekulcsolt karjaink pihentek. Victor magasságánál fogva én felnéztem rá, arcunk súrolták egymást.

- Nem akarlak soha elveszíteni! Soha! - azzal nyakába kapaszkodva szorosan átöleltem, miközben könnyeim megeredtek.

- Ez az én Yurim! - hallottam Victor meghatódott hangját - Úgy hiányoztál!