Visszatérés

1

A tenger parton állok. Hajamba belekap a sós szél. Nagyot szippantok a tenger illatából. Lábamat nyaldossák a hullámok. A távolban sirályok vijjognak. Egymást tépik egy félig megevett halért. Susan már hív, hogy menjek elbúcsúzni. Pár pillanatig még gyönyörködöm a tengerben majd elindulok a homokos parton. A szüleim kint vannak, a kocsinál és rám várnak, hogy elbúcsúzhassunk. Itt fogom tölteni a nyarat. Kimegyek, az előkertbe a szüleim nyájasan mosolyognak és Susannnal beszélgetnek.

Apámtól örököltem a sötétbarna már szinte fekete hajamat, amit ha víz ér begöndörödik. Anyámtól a sárgás zöldes szemszínt örököltem. Anyámnak szőkés barnás haja van, mint a bátyámnak. Én apámra ütöttem a bátyám meg anyánkra. Apámmal rengeteg sok mindenben hasonlítunk.

Oda megyek hozzájuk. Amint észrevesznek, abba hagyják a beszélgetést.

- Vigyázz magadra Léna. – mondjak együtt.

Megölelnek, majd beszállnak a kocsiba. Integetünk, egymásnak majd elhajtanak. Máris hiányoznak eddig még nem töltöttem egy hónapnál több időt tőlük távol. Megfogom a két bőröndömet és Susannal elindulunk a házba.

- Megmutatom a szobád. – mondja.

Bólintok. Susan a család jó barátja nincsen családja. Egyedül él ebben a nagy házban. Nagyon kedves nő. Magasabb nálam legalább öt centivel. Mindig mosolyog még a leg rosszabb helyzetekben is. Felmegyünk a lépcsőn, ami csúszik a lakktól, majd ballról a második szoba ajtaját kinyitja Susan.

- Ez az. – mondja mosolyogva. – Csomagolj ki nyugodtan. addig elkészítem az ebédet. – Nem várja, meg míg válaszolok, sarkon fordul, és lemegy a lépcsőn.

 A szobához tartozik egy fürdő és egy gardrób is.  A gardróbba bepakoltam a ruháimat, de talán a negyedét töltötte meg. Csak a legszükségesebb holmijaimat hoztam el meg pár mászó cuccomat, de nem hiszem, hogy használni fogom. Amikor végzek a pakolással lemegyek a konyhába Susan már meg is terített.

- Tintahalat és rizst készítettem – mondja a mosolyát egy pillanatra sem hanyagolva.

- Köszi! Biztos finom lesz. – Mondom, de figyelek, hogy a hangomban szemernyi fintorgás se legyen.

Nem szeretem a tengeri herkentyűket. Jobb szeretem, ha a vízben úszkálnak, mint a tányéromban a mártásban. A rizs nagyon finom pont annyira vizes, hogy még nem mondanám ragadósnak se száraznak. A tintahal hát mit is mondhatnék róla rágós és furcsa íze van a mártástól meg még ragadós is. Valahogy sikerült legyűrnöm a tintahalam felét, de a másik felére rá se bírtam nézni. Susan rám nézett és egyből megértette.

- Látom, nem szereted a tengeri herkentyűket. – hangja lágy és kedves – Nyugodtam mondhattad volna, hogy nem ízlenek.

- Tudom. Csak gondoltam adok nekik egy esélyt. – kipréseltem magamból egy félmosolyt. Mire Susan még nagyobbra húzta a sajátját.

- Na és mit terveztél délutánra? – Kérdezte majd bekapott egy újabb falat tintahalat és jóízűen elrágta.

Már annak a gondolata is felkavarja a gyomromat, hogy kell szúrni a szivacsos testét a villára. Még mindig tartottam a nem fintorgunk szabályt. A kérdésére válaszolva nem tudom, de valamiért mégis ez csúszik ki a számon.

- Futni szeretnék. Tudsz valami jó partszakaszt? – érdeklődöm.

- Persze. Ha jobbra elmész, megkerülöd a házakat az utána lévő partszakasz tökéletes futásra. - Valamiért abban reménykedtem azt mondja, nem nem tudok, és itt maradhatok egész nap elbújva a világ elől.

Elveszi előlem a tányért. A maradék halat a kukába söpri majd elmossa a tányérokat.

- Köszönöm az ebédet! – mondom és felmegyek a sikamlós lépcsőn a szobámba.

Kikeresek egy spéci futócipőt és egy trikót, amiben nem látszik, ha leizzadok meg egy pamut sortot. A hajamat magas lófarokba kötöm. Átöltözöm. A zoknimra felveszem a kék pamut bokarögzítőmet, ami már most szorítja a lábfejem. Megkeresem a keményített fűzős bokarögzítőmet is, mert hazaútra iszonyúan fog fájni és az enyhíti a fájdalmat. Kezemben a rögzítővel elindulok kifelé az ajtón Susant nem látom, úgyhogy nem köszönök el. A betonon már futni kezdek, mélyen beszívom a sós levegőt.  Rátérek a homokra. Egyenesen a víz felé futok, olyan közel hozzá amennyire csak tudok úgy, hogy a cipőmet ne áztassam el. Balra a végtelennek tűnő tenger terül, el jobbra úgy ötszáz méterrel betonút fut. Egyre gyorsabb tempót veszek fel. Sokáig tartom ezt a tempót. A part mintha soha nem érne, véget nem mintha azt akarnám. Szeretek futni, mert ilyenkor csak én vagyok és senki más. Nincsenek megvető vagy sajnáló pillantások mindenütt. A bokám egyre jobban kezd, fájni ezért a következő pálmafáig mindent bele adok. A levegőt egyre gyorsabban veszem, kezeimmel segítem a lábaimat. A bokám szúrni kezd, tudom, mire a pálmafához érek nyilallni fog és hazafelé fel kell venni a fűzős bokamerevítőmet. Nem bánom minden alkalommal ezt érzem, már az lenne a furcsa, ha nem érezném. De ez is csak egy emlékeztető jel, hogy elbuktam. Van egy pad odasétálok és leülök. Le veszem a fekete cipőm mely nem éppen szerencsés választás ilyen melegben, a merevítőt kicserélem, meghúzom a tépőzárat ügyelve rá, hogy ne szorítsa el a vérkeringésem. A cipőmet kezdem el venni, amikor valaki leül mellém a padra. Nem túl közel, de nem is a pad végére. Egy pasi az szőkés barna fél göndör haja van. Szeme, mint az olvadó arany. Gyönyörű, de egyben tüzes. Úgy döntök, nem veszek róla tudomást. Elkezdem bekötni a csukám.

- Szia, Mike vagyok! – mondja, a hangja megbabonáz.

Nem akarok ránézni, de a hangja olyan kedves, hogy mégis megteszem.

- Léna vagyok. – mondom.

Már befűztem a cipőm, de nem állok fel. Kíváncsi vagyok, mit szeretne. Általában vagy sajnálkozni, vagy autó grammot kérni jönnek. Eddig még nem tudtam eldönteni melyik a rosszabb.

Sziasztok! Ez az első történetem. Tudom még nem valami izgalmas, de valahol el kell kezdeni. Remélem tetszeni fog.

Ha tetszik jelezd egy vote-al! ;)