Visszatérés

15

- Jó látni hugi! - mondja a bátyám, Ethan.

- Hogy hogy itt vagy? - kérdeztem. Még mindig mosolyogva.

- Tudod, ez a tengerpart tele van jó csajokkal, meg persze miattad is.

- Miért nem szóltál? - kérdeztem. Nem szokott csak úgy beugrani. Gondolom most is csak csajozni jött vagy akar valamit.

- Írtam SMS-t. mondja. - nem tehetek róla, hogy nem olvastad el. - emelte fel mindkét kezét megadóan.

- Gyere. - felkaptam a táskám, amit időközben elejtettem és behúztam a lakásba.

Susan most sem volt otthon.

- Felmegyek átöltözni. - mondtam, majd felsiettem a szobámba.

Felvettem egy másik sortot és pólót majd visszasiettem a konyhába. Et a tűzhely előtt állt és kakaót főzött. Nem hinném, hogy pusztán figyelmességből csinálja. Valamit akar. Remélem nem rólam lesz szó. Leültem az asztalhoz és megvártam, amíg elkészíti a gőzölgő italokat. Belekortyoltam és megköszöntem Ethannak.

- Hugi. Anyáék aggódnak miattad. - kezdte.

- Tudtam. Nem látogatsz csak úgy meg. - mondtam.

- Miért nem válaszoltál egy SMS-re sem? - kérdezte. Éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa. De nem csak én lettem egyre idegesebb hanem Ethan is. erre a mondatra inkább nem is válaszoltam.

- Lena nem menekülhetsz örökké, ami történt megtörtént. Emiatt nem hanyagolhatod a családom.

- Erről nem akarok beszélni! - mondtam és próbáltam nem kiabálni.

- Apa sík ideg, mert te nem veszed fel azt a rohadt telefont. - kiabálta.

Nem hiszem el, hogy mindig ezzel kell idejönnie.

- Csak egy kis szünetet kértem! - ordítottam.

- Egy kis szünetet mi?! A családod vagyunk! Nem holmi kapcsolat, aminek azt mondhatod, hogy tartsunk szünetet! - ordította. Az egész ház tőlünk zengett.

- Ide jössz, nem tudjuk, mi van veled, ide jövök miattad és azt látom, hogy egy sráccal smárolsz. Úgy tűnik jól el vagy nélkülünk! - Ordította még mindig Ethan. Erre a kijelentésére felálltam, a szék mögöttem felborult, de jelen pillanatban le szarom.

- Te ne oktassál ki! Hány csajt fektettél meg eddig? - vágtam hozzá. Erre már ő is felállt.

- De mind élvezte! - ordította. Száján kaján vigyor jelent meg, mintha visszaemlékezne minden egyes lányra. Ettől csak még dühösebb lettem.

- Honnan veszed, hogy én nem?! - vágtam hozzá és kisiettem a házból.

Tudtam, hogy nem fog utánam jönni. Ilyenkor mindig hagy lenyugodni. Miért kellet ide jönnie? Eddig olyan jó volt minden. Most meg jelen az ajtóban és felemlegeti a balesetemet. Amiről senkinek sem beszéltem, hogy senkinek sem mondtam még el, hogy mit éreztem, hogy egy világ tört össze bennem, hogy nem tudtam mit kezdjek az életemmel, hogy minden „barátom„ elfordult tőlem, a családom meg mindent erőltetett. Akaratom ellenére elvitt pszichológushoz ahol még jobban kiakadtam és még rosszabbul éreztem magam. Akkor úgy éreztem magam, mint egy madár, akinek mindene a repülés, de eltöri a szárnyát és azt mondják, neki lehet soha többet nem fog tudni repülni. Igen azt mondták lehet, soha többé nem mászhatok. Voltak orvosok, akik azt mondták csoda, ha képes leszek futni. Most itt vagyok távol az otthonomtól és újra mászom, vannak igaz barátaim, akik támogatnak, bár nem ismerem őket rég óta, de mégis kiállnak mellettem. A bátyám eljött és újra visszacsöppentem a múltamba, és újra sírok. A könnyeimet meg sem próbálom letörölni, hagyom, had folyjanak, le az államig majd onnan had csöppenjenek le a homokba. Már majdnem besötétedett, de még nem akarok vissza menni a házba. Már legalább negyed órája mezítláb sétálok a homokos parton, de a könnyeim még mindig megállíthatatlanul folynak. A sötétségben egy ismerős alakot látok felém sétálni. Amint közelebb ér felismerem, hogy Mike az. Nem akarom, hogy így lásson, összetörve. De úgy őszintén nem érdekel. Amint meglátja, az arcom rohanni kezd felém. Én csak állok és nézem. Két kezébe fogja az arcom, amitől csak még jobban sírni kezdek.

- Héj, mi a baj? Mi történt? Ki bántott? - kérdezte, szemében őszinte aggodalommal.

Válaszadás helyett szorosan magamhoz öleltem. Nem kérdezett többet csak szorosan magához fogott. Elkezdte simogatni a hátam, amitől kezdtem megnyugodni. Már nem sírtam. De nem, csak azért mert Mike itt volt nekem, hanem mert minden csepp könnyemet elsírtam már. Megfogta a kezem és elindult velem a parton. Egy idő után megszólalt.

- Ha el szeretnéd mondani, hogy mi a baj itt vagyok. De tudok várni ha, kell.

- Köszönöm.

Nem válaszolt csak kedvesen rám mosolygott. Egy idő után rájöttem, hogy hozzájuk megyünk. A szülei szerencsére még nem értek vissza az üzleti útról. Felmentünk a szobájába. Adott egy pólót és egy bokszert. Átcsoszogtam a fürdőbe. Most nem fürödtem, csak egy puha ágyra vágyom és Mikére. Amikor visszamentem a szobában sötét volt. Bebújtam az ágyba Mike mellé, aki szorosan átölelte a derekam.

- Jó éjt! - adott puszit az arcomra.

- Jó éjt! - mondtam.

Amint becsuktam a szemem magával ragadtak az álmok.

A sziklán álltam. Ugyan azon a sziklán, amin leestem. A nap erősen tűzött, emitt izzadni kezdett a tenyerem. Rossz fogást fogtam meg megcsúszott a kezem és lezuhantam.

Sikítva ébredtem. Az izzadságtól a hajam a homlokomra tapadt. Mike engem nézett és azt ismételgette, hogy nincs semmi baj csak rosszat álmodtam. Pedig van, nem jelent jót, ha vissza térnek a rémálmaim. Mindig ugyan az, az a nap, amikor leesek a szikláról. Rengetegszer álmodtam már ezt és mindig sikítva ébredtem fel. Ilyenkor Ethan jött át hozzám és nyugtatott meg. Visszafeküdtem. Mike meg magához ölelt. Jó ideig feküdtünk, így amikor megtörte a csendet.

- Félsz elaludni? - kérdezte. Bólintottam.

- Addig nem alszom el, amíg te sem, és ígérem, hogy nem fogod újra álmodni. - mondja.

A hangja annyira megnyugtatott, hogy becsuktam a szemem és újra elaludtam.

Ha tetszett jelezd egy vote-al ;)