Visszatérés

33

Lena szemszög:

Miután Ash haza vitt, Susannak és Ethannak is elmeséltem, hogy mi történt. Azóta szinte fel sem engednek állni. Már két napja nem csinálok mást csak a kanapén ücsörgök és próbálok tévézni, de semmi sem megy, ami lekötne, próbáltam már aludni is, de az sem sikerült a laptopomon már vagy ezerszer megnéztem a közösségi oldalaimat. Már mindent csináltam kivéve azt, amit kéne. Felhívni a szüleimet. Tudom, hogy meg kellene tennem, de nem megy. Tudom, hogy haza akarnának vinni, de otthon mi lenne? Bezárnának a szobámba, vagyis inkább a magán kortermembe, mint régen? Esetleg még kerekesszékbe is akarnának ültetni? Azt pedig már végképp nem tudnám elviselni. Úgy hogy folyamatosan csak halasztgatom a dolgot és reménykedek, hogy ők nem hívják fel Susant, hogy miért nem elérhető a telefonom.

- Lena! Gyere ide. – mondja Susan a másik szobából.

Amilyen gyorsan csak tudtam felkaptam a mankómat és elindultam a konyhába. De amint megláttam Susan kezében a telefont megálltam.

„Nem, nem" tátogtam és a kezemmel is mutogattam már amennyire mankó engedte.

- Hahó! Susan itt vagy még? – kérdezte anyám.

- Persze. – mondta majd oda lépett hozzám és a kezemnél fogva odahúzott a telefonhoz.

- Szia anya! – mondtam annyira kedvesen, ahogy csak tudtam

- Csak hogy ide értél Lena. Apáddal mind a ketten láttuk az interjút. Ügyes voltál.

- Köszönöm. – most erre mi mást lehet mondani? Hogy megbántottam egy iszonyat kedves és nagyszerű srácot, csak mert teljesen mást kérdeztek tőlem, mint kellett volna, de ettől még jó volt, vagy mi?!

- Nem tudtalak elérni. – kezdi anyám. Tudom, hogy magyarázattal tartozom csak azt hittem még lesz egy kis időm, amíg kitálalok. Most még csak hazudni sem tudok, hogy elestem, mert akkor a rendőrségi kihallgatásra meg mit mondanék?

- Igen ezt már mondani akartam... - kezdtem bele nagy nehezen, de anyám félbe szakított.

- Tönkre ment az a vacak. Én mondtam, hogy kell venni egy újat, de te nem hallgattál rám. – hát részben igaza van.

- Nem, nem erről van szó. Vagyis igen tönkre ment, de most nem erről akarok beszélni... - újra bele kezdtem, de megint félbeszakít.

- Tudtam!

- Anya! Megtennéd, hogy nem szakítasz folyton félbe? – kérdeztem ingerülten.

- Persze kicsim.

- Jó. Akkor ugye az interjú után elmentem sétálni az erdőbe, mert ki kellet szellőztetnem a fejem és hát Mut rám talált és miközben menekültem előle gödörbe léptem és ki ment a bokám... - hadartam, de anyám megint közbe szólt. Egyre jobban kezdi felcseszni az agyam. Utálom ha félbeszakítanak.

- Jézus! Haza kell jönnöd meg kell nézetni Dr. Hoppkingsal!... – anyám még folytatta volna, de közbe vágtam.

- Azt mondtad nem szakítasz félbe! – szűrtem a fogaim között.

- De... - kezdte megint az aggodalmaskodást, de még mielőtt elkezdte volna közbe szóltam.

- Nem, nincs semmi de! Most én beszélek. Elmondom, amit akarok, azután te is beszélhetsz. Akkor folytatnám. – vártam egy kicsit, hogy félbe szakít-e de nem tette. Hála az égnek! – Oké akkor ugye ki ment a bokám és két ember hívta a rendőröket, akik elkapták Muttot és elvittek Dr. Hoppkinshoz. Aki megvizsgálta a lában és csak pár nap mankót írt elő, szóval jól vagyok! – mondtam el neki röviden a teljes sztorit.

- Miért nem szólt a doktor? És te miért csak most mondod? Azonnal haza kell jönnöd. Nem maradhatsz ott. Ott nem tudnak rád figyelni nagyobb bajod is lehetett volna! Felelőtlen vagy! – mondta.

Egyre idegesebb lettem. Nem az én hibám volt! Jó oké lehet, hogy nem kellett volna az erdőbe mennem, de akkor sem én támadtam magamra!

- Ezt most hagyd abba! Nem megyek sehová! Nem parancsolgathatsz nekem és végképp nem kell rám vigyázni! – szűrtem a fogaim között

- Még jó, hogy felügyeletre szorulsz. Ha hagytad volna, hogy elkísérjünk, akkor most nem lenne semmi bajod.

- Anya, ha azt akarod, hogy le tegyem, akkor nagyon jó úton jársz! Még egyszer elmondom, hogy nem fogok haza menni a nyár vége előtt semmi kép sem és ha így folytatod ősszel sem akarok majd. Rá kell jönnöd, hogy én nem egy csecsemő vagyok, aki 24 órás felügyelet nélkül meghal, hanem a lányod, aki már felnőtt! Ha már itt tartunk, akkor te „felnőtt" elmondtad már Ethannak? Vagy ahhoz már nem vagy elég tökös? – vártam a válaszát. Bár tudtam, hogy nem fog erre semmit sem válaszolni. Így én folytattam a leghiggadtabb hangomon. – Akkor még egyszer elmondom, hogy semmi bajom sincs és eszed ágába se legyen ide jönni. Most leteszem, és ha ezeket felfogtad, majd akkor hívj. Szia! – mondtam és letettem a telefont.

Tudom, hogy megbántottam és, hogy az Ethanos dolog övön aluli volt, de akkor is meg kell értenie, hogy nem irányíthatja az életemet.

Susan lassan elődugta a fejét a nappaliból és oda jött hozzám.

- Hát ez nem ment valami simán. – jegyezte meg.

- Tudom. Egyszerűen csak nem tudom megérteni, hogy ő miért nem képes elfogadni, hogy én nem egy báb vagyok, akit kedvére irányíthat. – mondom gondterhelten.

- Tudod furcsa érzés lehet, ha felnő az ember gyereke. Nem lehet egyszerű elfogadni, hogy az egyik pillanatban még te kötötted be a cipőfűzőjét a másikban meg már azt sem engedi, hogy az életébe kicsit is beleszólj. Persze tudom, hogy ez az élet rendje, de nem könnyű elfogadni – Íme Susan a világ legbölcsebb embere. Tudom, hogy most is igaza van mint eddig mindenben. De akkor is el kell fogadtatnom anyámmal, hogy ez van. Ethant olyan könnyen elengedte. Velem miért nem tesz így?

- Áthívtam Mikeot, hogy megbeszélhessétek a dolgot. – mondta.

Basszus Susan!

- Susan...

- Ne bújj ki alóla. Minél előbb megbeszélitek annál jobb! Hidd el! – mondja majd megnyugtatóan vagy talán ösztönzően megsimogatja az arcomat.

Bólintottammajd felmentem a szobámba. Valójában felesleges volt, mert mire felértem csengettek.Úgyhogy lassan lementem és ajtót nyitottam.

Ha tetszik jelezd!

Liza