Visszatérés

21

A bátyám egész éjjel hányt. Úgy, hogy iszonyt fáradt vagyok és a szemem alatti táskákra még akár egy elefánt is ráférne.

Még most is a fejemben járnak a tegnap történtek. Valahogy nem tudom megérteni, hogy miért akarta azt tenni Mut.

Pittyegett a telefonom.

Mike: Hogy vagy?

Én: Jól.

Mike: Átmehetek, hogy megnézzem tényleg így van-e és nem csak hazudsz?

Én: Tényleg jól vagyok nincsen semmi bajom.

Mike: Hát nem tudom, hogy ha velem történt volna meg ez, akkor én is ezt mondanám-e.

Én: De én nem te vagyok.

Mike: Lena csak aggódok miattad. Had menjek át!

Én: Reggel 8 van. Még senki sincs fenn és neked is aludnod kéne még.

Mike: Ahogy neked is.

Na, jó valóban fáradt vagyok. De akárhányszor megpróbáltam elaludni Mut jutott eszembe, így inkább úgy döntöttem, hogy nem alszok.

Én: Nem vagyok fáradt.

Mike: Nem hiszek neked, úgyhogy 10 perc és ott vagyok.

Én: Ne gyere.

Mike: Már késő.

Körülbelül arra volt időm, hogy lemenjek a konyhába és kómás fejjel leüljek az asztalhoz.

Mike kopogott. Lassan feltápászkodtam és ajtót nyitottam.

- Jól festesz! – Mondta majd besétált a nappaliba és leült a kanapéra.

Még mindig a tegnapi ruhámat viseltem és a hajam kócos és fésületlen volt a sminkem pedig a tegnapi sírástól lefolyt. Csodálom, hogy eddig még nem menekült el.

- Neked is jó reggelt! – mondom majd én leültem mellé.

Rajta is a tegnapi ruhája volt és ugyan olyan kócos min én.

- Nekem nem úgy tűnik mintha kipihent lennél. – mondja

- Te se vagy a legfrissebb. – vágok vissza

- De én legalább nem mondom azt, hogy nem vagyok fáradt. – mondja

- Ha fáradt vagy akkor miért nem maradtál otthon és aludtál? – vonom fel a szemöldököm kérőn.

- Azért mert aggódtam baszki! – bukik ki belőle.

Én csak kérdőn néztem rá.

- Tegnap... Tegnap teljesen elveszítettem a kontrollt, amikor megláttam, hogy bántott és... és te meg utána csak úgy elutasítottál és nem mondtad el, hogy mennyire rosszul érzed magad és én pedig úgy éreztem, hogy nem tehetek semmit és ezért nem is tudtam aludni se. Aztán ma is eltaszítottál. – mondja, és csak nézi, a szőnyeget mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga.

- De mégis itt vagy. – mondom.

- Igen. – fújja ki e levegőt.

- Holnap elutazom. – mondom.

Nem is tudom miért mondtam el vagy miért pont most.

- Tessék? Hova? – kérdezte és a szemében mintha kétségbeesés csillant volna.

- Haza. – mondom és ez a szó mintha egy iszonyat súlyos követ gördített volna rám.

- Miért? Mut miatt? Esküszöm, hogy többet sosem fog hozzád érni. Sőt még csak rád se fog nézni... - hadarja

- Mike! Orvoshoz megyek. – mondom.

A srác kérdőn nézett rám.

- A bokám még nem teljesen gyógyult meg amikor ide jöttem és ezért vissza kell mennem kontrollra. De nem akarok sok időt otthon tölteni. Max 2 napot. – mondom.

- Miért nem szóltál? – kérdezte.

- Melyikről, hogy elutazom vagy a bokámról? – kérdeztem.

- Mindkettőről.

- Nem igazán akartam arra gondolni, hogy vissza kell mennem, még ha csak egy kis időre is, a másik pedig nem akartam, hogy te is gyengének tarts, mint mindenki otthon. – a végét szinte már suttogtam és a szemébe sem tudtam nézni, én is a szőnyeget kezdtem el bámulni.

- Én soha nem tartanálak gyengének. – mondta.

Nem néztem rá. Az állam alá nyúlt és maga felé fordította a fejem.

- Nem vagy gyenge. – mondta.

Elvesztem azokban az aranybarna szemekben. Az alatta húzódó karikák ellenére is gyönyörű volt.

Csak néztük egymást, amíg meg nem szólalt.

- Gyere!

Felhúzott a kanapéról és követtem a szobámig. Befeküdtem az ágyamba ő levette a pólóját és így egészen addig nézhettemgyönyörűen kidolgozott felsőtestét amíg be nem feküdt mellém
 Talán egy fél perc sem telhetett el de én már mélyen durmoltam.

A sziklán másztam a szemembe tűzött a fény újabb karcsit akasztottam be. megcsúsztam és a lábam bele akadt a repedésbe. Csak ott lógtam és himbálóztam a semmiben. Vártam a segítséget. Ordítottam a lábamban érzett fájdalom miatt. Egyszer csak valakik felemeltek. Egy túlzottan ismerős szempár nézett rám és kajánul megnyalta az ajkait. Mark.

Sikítva ébredtem. A könnyeim folytak.

- Héj, semmi baj Lena csak álmodtad. – Nyugtatott Mike majd magához ölelt.

- Azt álmodtam, hogy újra megtörtént a balesetem és most nem két mentős emelt fel, hanem Mark. – mondtam olyan halkan, hogy szerintem a felét csak kikövetkeztetni tudta.

- Most már nem bánthat. Megvédelek. – mondta majd egy puszit nyomott a hajamba.

- Köszönöm. – suttogtam.

Mind a ketten vissza feküdtünk aludni. De én csak forgolódtam. Két hatalmas és meleg tenyér fogta át a derekamat és húzta a mellkasához. Jóleső meleg érzés töltött el, és megtaláltam azt a helyet ahonnan soha sem mennék el.

Ha tetszik ne felejtsd el jelezni! :)