Visszatérés

24

Mind leültünk az ebédlő asztalunkhoz és egy darabig csak néztük egymást. Jobban mondva én a szüleimet ők pedig Miket.

- És hogy vagytok mostanában? – törtem meg a csendet.

- Jól bár azért örültünk volna, ha felhívsz. – mondta anyám.

- Kikapcsolódni mentem – szűrtem a fogaim között.

Ez a családlátogatás már is remekül kezdődik, ha tehetném kiugranék az ablakon és ahogy látom Mike is így érez.

- Nem tudtuk, hogy mi van veled! Most meg beállítasz ide ezzel a fiúval – mutat Mikere.

Látszik, hogy anya a szószóló a családban apám sosem szól, bele a vitákba csak ül mintha összevarrták volna a száját.

- Felajánlotta, hogy elhoz és így nem kellet tömeg közlekednem és beszélhetnél egy kicsit kedvesebben is. – mondtam.

Anyám egyre mérgesebb lett, de tereli a témát:

- Mit mondott Dr. Hopkings? – kérdezte, mintha nem hívta volna fel a doki.

Ilyenkor mindig csak az érdekelte, hogy mást mondok-e mint a doki.

- Azt mondta, hogy egyre jobban javul a közérzetem és ez kihat az egész testemre, de hordanom kell a fűzőt, hogy pihenni tudjon a bokám, mert egy kicsit lassabban gyógyul. – mondom

Mike a kezét a térdemre teszi. Iszonyat hálás vagyok neki ezzel az apró mozdulattal szinte teljesen lelazított.

- Haza kell jönnöd! – utasított.

- Itthon vagyok! – emeltem fel a hangom.

- Ne töltsd Susannal a nyarat! Nem tud rendesen gyógyulni a lábad. – mondta emelt hangon.

Valahogy éreztem, hogy erre akar kilyukadni.

- Nem! Nem jövök haza és nem fogom itthon tölteni a nyaramat. De lehet, hogy ősszel se jövök haza...

- Vigyázz a szádra! – vág közbe anyám.

Mike megszorítja a térdem, de most még ez sem tud visszafogni.

- 18 éves vagyok, felnőtt nem parancsolgathatsz nekem, nem bánhatsz velem úgy mintha még mindig kerekesszékben ülnék – felállok a székből és az asztalra tenyerelek – és nehogy azt hidd, hogy mindazok után amin keresztülmentem ugyanaz a gyenge kislány vagyok aki voltam és ha ugyanaz lennék akkor még mindig kerekesszékben ülnék. – mondtam.

Anyám olyan arcot vágott mintha arcon csapták volna.

- Felmentem a szobámba! – mondtam.

Megfogtam Mike kezét és kisétáltam a konyhából fel az emeletre és be a szobámba. Tudom, hogy erős dolgokat vágtam a fejéhez, de ez a helyzet ezt érzem és ez ellen nem tehetek semmit és jobb ha mielőbb felfogják, hogy nem irányíthatják az életemet.

Mike szorosan átölelt és én a bennem lévő feszültség miatt sírni kezdtem. Össze vizeztem a pólóját, teljesen eláztattam.

- Semmi baj. – puszilt bele a hajamba.

Lassan elengedett és elkezdett körbenézni a szobámban. Nem volt nagy szoba épp hogy elfértem benne. Ránézett a mankómra, a kerekes székemre, de hamar tovább ment. Most a díjaimat kezdte el nézegetni. Rengeteg kupám volt bár már inkább elszomorítanak és csak arra emlékeztetnek, hogy milyen voltam régen és hogy ilyen már nem leszek. Ha fogok is mászni, csak hobbiból és csak addig amíg a bokám engedi. Az is csoda volt, hogy ennyire felépült. Már elfogadtam, hogy ha esik az eső eléggé fáj és, hogy az erőltetéstől is. Ezek már nem fognak javulni. De elkell fogadni.