Visszatérés

23

- Lena. – Mondta az asszisztens.

Mindig a keresztnevemen szólított. Lehet, hogy azért mert annyi időt töltöttem itt vagy, csak mert mindenkit így hív.

Lassan felálltam és Mikevel a nyomomban besétáltam. A fehér szobában megláttam azt az enyhén pocakos őszülő és mindig mosolygó férfit. Dr. Hopkingst.

- Szia Lena! – köszöntött.

- Üdv Dr. Hopkings. – mondtam majd felültem a fehér asztalra.

- Mike vagyok – fog kezet az orvossal.

- Jó látni, hogy hagyta, hogy valaki elkísérje. – kacsint a barátomra.

- Csakis az ingyen fuvar miatt. – mondtam majd mind elnevettük magunkat.

- Lássunk neki. Félek, ha sokáig tart a többi páciensem a váróteremben szét tép titeket. Ma elég agresszívak.

Levettem a cipőmet és feltettem az asztalra.

- Szólj, ha fáj. – Mondta majd elkezdte nyomogatni a bokám.

Felül még egyáltalán nem éreztem, de amit azon a két kiálló bütyök alatt nyomta meg elkezdett nyilallni.

- Ott fáj. – mondom és figyelek rá, hogy a hangomból ne ütközzön ki a fájdalom, amikor erősebben nyomja meg azt a pontot.

- Mennyire?

- Eléggé. – mondtam és össze szorítottam a fogam.

Kezdem bánni, hogy tegnap elmentem futni.

- Legutóbb még nem érezted ennyire. – jegyzi meg

Látom, hogy a fejében máris kattognak a fogaskerekek és kérdések áradatát fogja rám zúdítani.

- Megerőltetted mostanában? – kérdezte és tovább nyomta azt a pontot.

- Hát talán egy kicsit. – mondom.

- Mit csináltál? – tette fel a kérdést gyanakvóan.

- Tegnap elmentem futni egy keveset...

- Megerőltetted? – vonta fel a szemöldökét.

- Sprinteltem egy keveset. Meg többször voltam boulderezni is.

Tudtam akkor is, hogy nem szabadna az engedélye nélkül még csak futnom se.

- Lena megbeszéltük, hogy max kocogsz. – mondja, miközben a fejét csóválja.

- Tudom csak... - nem fejeztem be a mondatot, mert igazából felesleges.

- Gyere, csináljunk egy röntgent. – kinyitott egy ajtót és mind bementünk rajta.

Középen egy röntgen gép volt. A szobában egy ágy és egy gép volt még.

Felültem az asztalra és a bokámat oda tettem ahol röntgenez a gép. Már rutinosnak számított ez a mozdulat.

Dr. Hopkings csinált pár felvételt majd motyogni kezdett az orra alatt ami nem jó jel. Szigorúan rám nézett majd visszasétált a másik szobába és a gépén kezdett el pötyögni.

Mike értetlenül nézett rám miközben mi is vissza mentünk a szobába. Gondolom furcsa lehetett neki a doki viselkedése, vagy csak az állapotomat nem értette. De azt nem is tudhatta, hogy i a helyzet mivel semmit sem mondtam neki csak azt, hogy ha megerőltetem, fáj egy kicsit meg, ha vihar van és ennyi.

- Nem fest túl jól. Javult, de nem abban a tempóban ahogyan kéne és ennek az okát te is tudod. Örülök, hogy boldog vagy de hagyd a bokádat gyógyulni. Legszívesebben vissza ültetnélek a kerekesszékbe, de akkor bedepiznél és még a bokád is elgyengülne. Úgyhogy most felveszed a fűzős boka rögzítődet és minden nap rajtad lesz. Nincs semmi futás és főleg nem mászás. Két hét múlva várlak vissza.

A kezembe nyomta a papírt amit kinyomtatott.

- Mit mondjak a szüleidnek? – kérdezte.

- Mondja, hogy jól vagyok sokat javult a közérzetem találtam barátokat és úgy mellékesen említse meg, hogy egy kicsit lassabb a gyógyulásom utolsó szakasza, de ettől függetlenül prímán vagyok. – mondom.

- Rendben. De ha nem fogod hordani a rögzítőt gipszbe öntelek. – fenyegetett meg játékosan.

- Viszlát Dr. Hopkings! – mondom majd az asszisztens kíséretében kimentünk a szobából majd elhagytuk a korházat is.

Mike a vártnál később szólalt meg.

- Miért nem szóltál, hogy nem csak fájdogál a lábad? – kérdezte a kocsiban.

- Nem fáj annyira, mint amennyire gondolod. – mondom.

- Ne próbáld el bagatellizálni! Láttam milyen képet vágtál, amikor megnyomta a lábad. – mondta, hangjából egy kis dühöt véltem felfedezni.

- Fordulj ballra. – mondom

Most megyünk a szüleimhez. Mondanom sem kell, hogy emiatt is ideges vagyok, de Mike még rátesz egy lapáttal és a bokámról faggat. A telefonom megrezgett.

Ethan: Mit mondott a doki? Sok sikert anyáékhoz.

Írta. Most nem volt kedvem még neki is elmondani, hogy mindentől eltiltottak.

Eltettem a telómat és csendben megtettük a hátralévő utat.

A házunk egy városi sorház elegáns vaskapuval és szépen megmunkált postaládával. Kívülről mindenki gyönyörűnek találta de belülről már kevésbé. Ezt nem a bútorokra értem, hanem a hangulatra arra, hogy anyámék úgy kezelnek mintha örökre tolószékbe kerültem volna.

Mikevel a nyomomban kinyitottam a kaput és az ajtónál csengettem. Nem tudom miért csináltam, én itt lakom nem kell csengetnem. Tudat alatt tudtam, hogy itt lakom, de ez nem az otthonom.

Anyám nyitott ajtót. Tökéletesen nézett ki mint mindig.

- Szia drágám! Gyere... ő gyertek be! – Az arca meghökkenést é zavartságot tükrözött, ahogy meglátta Miket.

- Mike Ross vagyok asszonyom. Elnézést a váratlan érkezésemért. – nyújtotta a kezét anyám felé.

- Melissa. – Fogott vele kezet anyám

Apám is megjelent az ajtóban.

- Robert White. – Fogtak kezet.

Még mindig az ajtóban ácsorogtunk. A szüleim tetőtől talpig végigmérték.

- Menjünk beljebb. – Javasoltam.

Csigalassan megfordultak és bementek. Ránéztem Mikera és odasúgtam: Bocsi

Mi is bementünk.

Ha tetszik ne felejtsd el jelezni!