Visszatérés

25

- Mit csinálsz? – csukta be az ajtót Mike.

- Elmegyünk.

- Hagyd, hogy megmagyarázzák.

- Mit azt, hogy egész életemben hazudtak nekem?

- Csak meg akartak kímélni.

Közelebb jött hozzám és megfogta a kezemet.

- Azért mert olyan gyengének tartanak, hogy még az igazságot se tudnám elviselni?

Mike közelebb jött hozzám és felemelte az államat, hogy a szemébe nézzek.

- Ne forgasd ki a szavaimat. Nem vagy gyenge és ezt ők is tudják. – egyre közeledett hozzám majd finoman megcsókolt.

Viszonoztam csókját. A sok feszültség miatt eleredtek a könnyeim a csókunk sós lett. Mike minden egyes könnycseppet lecsókolt az arcomról. Egy pillanatig úgy éreztem mintha minden rendben lett volna, de ez a pillanat elszállt, amikor Mike kimondta azokat a szavakat.

- Hallgasd meg őket. Ha utána is menni akarsz, elviszlek. – mondta. Szeme csillogott a vágytól és a szomorúságtól is egyszerre. Éreztem, hogy átérzi, hogy én mit érzek most mennyi féle érzelem dúl egyszerre bennem. Nem értem miért hazudtak nekem, nem értem miért hiszi anyám azt, hogy én is abba a hibába esek, mint ő. Bár nem hiszem, hogy Ethan akkora hiba lenne. Anyám nagyon szereti őt és apám szint úgy. Régen sosem feltételeztem volna azt, hogy nem apám fia és mi csak féltestvérek vagyunk.

- Nem is tudom. – hajtottam le a fejem.

- Kérlek!

- De ha menni akarok azonnal elhozol. – szabtam a feltételt.

Bólintott majd kézen fogva levezetett a konyhába. A gyógyszerek még mindig a földön hevertek. Anyám arca a sírástól már kezdett egy kicsit felpuffadni. Apám arcán csak simán fájdalmat láttam. Legszívesebben vissza futottam volna a szobámba a cuccimért és meg sem álltam volna Astoriáig. De azt csak a gyengék tennék, és én nem akarok az lenni.

Lassan gépiesen leültem az egyik székre anyámékkal szemben. Mike nem ült le a székem mögé állt és bátorítóan megszorította a vállamat.

- H... Hallgatlak. – mondom vagyis inkább suttogom.

- Annak az estének nem kellet volna így végződnie. Az a férfi csak kihasznált és én annyira naiv voltam, hogy bedőltem neki. Már nem bánom, sőt örülök, hogy minden úgy történt ahogy. De akkor nem tudtam megbirkózni ezzel aztán jött Robert és kihúzott a gödör aljáról és úgy éreztem, hogy mindent újra kezdhetek. – Ajka lebiggyedt és az asztalt tanulmányozta.

- És ezért kellet engem tiltanod mindenkitől? Csak mert féltél, hogy ugyanabba a hibába esek, mint te? Abba nem gondoltál bele, hogy én nem te vagyok? – A hangom folyamatosan emelkedett, de Mike figyelmeztetően vagy talán nyugtatóan megszorította a vállamat. Úgy érzem ma még sok ilyen szorításra lesz szükségem.

- Én csak féltelek. – mondta és végre felnézett az asztalról a szemembe.

A szemében mély fájdalmat láttam, de megbánást egy szemernyit sem.

- Megértem. De 18 vagyok és elég sok dolgon túlvagyok ahhoz, hogy eltudjam dönteni, hogy kivel fekszek le. Lehet, hogy most újat mondok, de mérlegelni is tudom, hogy mi mennyi veszéllyel járhat. – Még én is csodálkoztam, hogy a hangom milyen nyugodt maradt.

Anyámmal még sosem veszekedtem így, ilyen félelmetesen nyugodtan. Általában kiabálunk es kézzel fogható a feszültség és az energia ami belőlünk árad, de most? Most mintha minden meghűlt volna és csak a ridegség áradna belőlem.

- Én ezt tudom, de nem akartam és most sem akarom, hogy átéld azt amit én. – mondta és újra az asztalt nézte.

- Mit? Azt, hogy született egy fiad akit szeretsz és lett egy férjed aki mindenben támogat és érted még más gyerekét is felnevelte? Ezt nevezed te akkora szörnyűségnek?.

- Így ennyi idő elteltével már más, de akkor egy világ omlott össze bennem és tanácstalan voltam. Mindenki elfordult tőlem.... – nem hagytam befejezni a monológját. Közbevágtam

- Szerinted ha velem is ez megtörténne én is ugyanígy élném meg? Mindenki elfordulna tőlem? – Lassan felálltam és az asztalra tenyerelte és úgy mondtam ki az utolsó néhány szót: - Még te is?

Erre anyám újra sírni kezdett de én csak elindultam kifelé. Most még az sem tudott megnyugtatni, hogy Mike megfogta a kezemet és megszorította. Gépiesen tettem amit tennem kellet. Kimentem a házból ahol felnőttem és fogalmam sincs, mikor leszek képes újra vissza jönni. Mike betette a csomagjainkat a kocsiba miközben én beültem az anyósülésre. Ő is beült majd szorosan magához ölelt. Mire minden eddigi feszültség és érzelem kitört belőlem és zokogni kezdtem. Eláztattam a pólóját, de ő ennek ellenére sem tolt el magától sőt inkább csak szorosabban szorított magához.

Amikor csillapodott a sírásom hátrébb húzódtam és csak néztem azokba az aranylóan barna szemekbe amik most megértést sajnálatot és talán védelmezést tükröztek.

Átnyúlt az ülésemre és becsatolta a biztonsági övemet, beindította a motort és mindezek közben egy puszit nyomott a hajamba ezzel a szóval: Aludj!

Liza