Visszatérés

2

"Léna vagyok. - mutatkozok be."

- Tudom. Mindenki tudja. – a mosolya gyönyörű és lélegzetelállító. De ezzel a két mondattal tönkre tett mindent.

- Mit szeretnél? – kérdeztem.

- Beszélgetni.

- Miről szeretnél dumálni?

Ha bármit kérdez, a balesetemről én esküszöm, sikítva fogok visszafutni Susan házába, mint egy öt éves kisgyerek.

- Hogy hogy itt vagy? – kérdezi.

- Itt töltöm a nyarat.

- A boulder falak miatt?

Erre a kérdésre nem akarok válaszolni. Ugyan hoztam beülőt és a többit, de nem hiszem, hogy akár egyszer is felmásznék valamelyikre is. Válaszadás helyett a menekülés mellet döntök. Felállok, a bokám még hasogat, de korántsem annyira, mint sprint közben elindulok a homokos parton azt remélve, hogy nem jön utánam. Csak pár lépést tettem meg, de már mellettem is volt.

- Sajnálom, ha rosszat mondtam. – mondja, szemében értetlenség csillan.

Nem válaszolok, csak megyek tovább. Mike pedig követ.

- Ha van, kedved megmutathatom neked a várost. – ajánlja

- Köszi de nem akarok neked gondot okozni. – mondom

- Örülnék, ha megmutathatnám.

Igent mondok az ajánlatra, mert szeretném megismerni a város olyan részeit is ahol, ha futni támad, kedvem nem találkozom senkivel.

- De kérlek, ne menjük semmilyen boulder falhoz. – kértem.

- Megegyeztünk.

Sokáig nem beszélgettünk mind a ketten élveztük a csendet.

- Még mindig fáj? – kérdezi

- Csak ha megerőltetem.

Már nem fáj annyira, mint pár hete futás után, de még pár lépés után sántítok egyet. Lesajnálóan néz rám, amit kifejezetten gyűlölök.

- Ne néz így rám. – szólok rá.

Ő azonnal másfelé néz. Már a betonon csattognak a lépteink. Nem sokkal később a házhoz értünk.

- Várj, egy perc és jövök! – mondom neki és bemegyek a házba.

Felkutatom, az összes fiókot mire egy filcet találok. Gyorsan kimegyek hozzá még mindig értetlenül néz rám. Felmutatom a filcet, de még mindig nem jön, rá mit szeretnék. Megfogom a jobb karját és ráírom a telefonszámomat. Remélem nem bánom meg.

- Léci ne add el másoknak pénzért. - kértem az arcomon erőtlen vigyorral.

- Miért már adták el? – kérdezte megdöbbenve.

- Nem egyszer, úgyhogy mindig számot kellet cserélnem.

- Akkor jó éjt! – Nem várja, meg míg én is elköszönök, sarkon fordul és elindul visszafelé.

- Szia! – mondom magamban.

Elindulok befelé a házba. Az asztalon egy cetli van. „Elmentem a piacra. Susan." Még csak öt óra van, a nap még mindig ragyog az égbolt tetején. Felmegyek a szobámba. Elindítom az első filmet, ami eszembe jut. Gagyi mami 2 már ezerszer láttam, de ki nem? A bőröndömből előveszek egy rövidebb vékony kötelet és elkezdek csomókat kötni. Boullint, perecet és halászcsomót. Becsukott szemmel is megy ezeknek a megkötése. Ennyi a mászásnak az a része, ami a balesetem után is megmaradt.

Az országban nagyon sokan ismerik a nevem. Tizenhét évesen kezdtem el versenyeken is mászni. Először még nem nyertem, de amikor apám egy edzéstervet állított össze nekem sorra nyertem az érmeket. Ebben az évben bejutottam az OB-ra. Egy ötven méteres szikla előmászása volt a feladat szigorú szabályokkal. Nem szabadott beleülni a kötélbe nem szabadott karcsiba kapaszkodni. Már másztam azt a sziklát. Az nap nagyon erősen sütött az nap nem vehettünk fel se baseball sapkát se napszemüveget. Nagyon sok tévés kinn volt. A szikla felénél járhattam, amikor egy újabb akasztás következett. A naptól nem láttam, hogy hova kell akasztanom. Megcsúsztam a jobb lábam beakadt egy repedésbe. Fejjel lefelé lógtam. Ordítottam a fájdalomtól. A lány, aki ellen versenyeztem észre vett, de nem mászott oda segíteni. Megpróbáltam kihúzni a lábamat, de nem ment. Nem tudom meddig lóghattam, amikor két férfi ereszkedett le hozzám. Nekik sem sikerült kiszedniük a lábamat. Jött egy harmadik is, aki egy flexet hozott és kivágta a lábamat a sziklából. A társam, aki az exem leengedett. A szikla alján a mentősök vártak. Mindenki körém gyűlt mind a szüleim a nézők és a tévések. Sínbe tették a bokám és bevittek a sürgősségire. Eltört a bokám az orvosok egy fémet helyeztek a csontomhoz, hogy tudjak járni. Egész este ez ment a tévében. Amikor megtudták, hogy kiengedtek egy hétig minden nap a házunk előtt voltak. Mindenki velem akart beszélni. Brendon a volt pasim szakított velem, mert nem győztem. Sosem voltunk szerelmesek egymásba, együtt jártunk mászni egy idő után összejöttünk, de egy hét alatt kialudt köztünk a szikra. Nem szakítottunk, mert az rányomta volna a bélyeget az edzéseinkre. Nem hatott, meg amikor kidobott, de azért fájt, hogy, csak azért mert egy ideig nem tudtam lábra állni. Akkor mindent megutáltam, ami a sziklamászással kapcsolatos. Ez öt hónapja történt. Még mindig fáj. ezért jöttem el otthonról, ha csak egy nyárra is.

A telefonom csörgésére keltem. Arra sem emlékszem, hogy elaludtam. Kint az ég sötét már fenn vannak a csillagok. Ismeretlen szám hív. A telóm kijelzője fél tizenkettőt mutat. Felveszem.

- Halló! – szólok bele

- Csak hogy felvetted! – a hang ismerős, de fogalmam sincs, hogy ki lehet.

- Ki vagy? – kérdezem. A hangom még kicsit rekedt és fáradt az alvástól.

- Nem ismersz meg? Ez elég bántó. Pár óra után már nem ismered meg Mike haverodat. – próbálja megjátszani a sértődöttet.

- Bocsi. Mit szeretnél?

- Csak hogy áll e még a holnapi nap?

Nem rémlik, hogy bármit is csinálnánk holnap.

- Nem beszéltünk meg semmit. – mondom

- Ó tényleg. Hát akkor mikor szeretnéd megnézni a várost? Azért gondoltam a holnapot, mert nagyon szép időt mondanak.

- Jól van, akkor találkozzunk holnap.

- A parton. Háromkor.

- Okés.

- Amúgy bocsi hogy felébresztettelek. – a hangja cseppet sem bánatos inkább szórakozott.

- Honnan veszed, hogy aludtam?

- Mert olyan a hangod, mint egy medvének, aki most ébredt téli álmából. – mondja nevetve.

- Lebuktam. Ha csak ennyit akartál, akkor jó éjt!

- További jó durmolást! – mondja még mindig kuncogva.

Furcsa egy fiú. De ő nem kérdez a mászásról. Amitől már szimpatikusabb. Még mindig edzős cuccban vagyok így átveszem a pizsamám, ami egy sortból és egy spagetti pántos felsőből áll. Majd újra lefekszem aludni.

Ha tetszett jelezd egy vote-al! ;)