Visszatérés

37

Már három nap eltelt a vizsgálat óta. Ma elértem a hat másodpercet. Mike-kal és Ashhel azóta nem beszéltem. Szinte minden időmet Susannel töltöttem, de már folyton mondja, hogy menjek és éljem az életemet. De nem megy. Túl sok a zűr Körülöttem, Susan a két srác és még ott van a tárgyalás is. Már csak tizenhat nap van addig. Na jó valójában már kicsit várom, hogy elítéljék Muttot, de nem akarom viszont látni soha és ha arra gondolok, hogy egyszer ki fog szabadulni a börtönből és eddig sem hagyott békén most meg, még börtönbe is juttattam... Nem lesz jó vége. De egy dolgot megígértem magamnak, hogy soha többé nem bánthat.

- Léna! – szólt Susan a nappaliból.

Azonnal lerohantam és megkérdeztem, hogy valami baj van-e.

- Nem, csak tudni akartam, hogy még mindig itthon vagy-e. De ahogy látom igen. – mondja szomorúan és kicsit megóvóan.

- Csak nincs kedvem sehová sem menni. – hazudom.

- Már három napja sincs. De mindegy is csak arra szeretnélek megkérni, hogy menj le a boltba és vegyél csípős babot.

- De van itthon egy teljes szekrénnyel.

- De azok mind simák. Jól esne most egy kis csípős.

- Jó! – mondom majd felmentem a szobámba átöltözni.

Pénzt vettem ki a konyhai fiókból és a füzetbe beírtam, hogy elmentem.

- Ne siess vissza! – kiáltja utánam Susan.

Alig tudom elhinni, hogy komolyan elküldött boltba egy ilyen hülye ételért, csak hogy ne legyek otthon.

A bolt elött meglepetésemre a magas szökés srác várt.

- Szia. Susan mondta, hogy társaságra van szükséged.

- Tudhattam volna, hogy nem csak úgy elküld a boltba. – forgattam meg a szemeimet.

- Mit szeretnél csinálni? – vonja fel szemöldökét és lazán neki dől a falnak.

- Először is veszek babot. Utána pedig nem tudom.

- Ugye tudod, hogy az csak egy kifogás volt, hogy elküldjön?

- Igen, de már csak azért is megveszem.

Mikevel bementünk a boltba és megvettük azt a kicseszett konzervet és elindultunk valamerre. Vagyis ő én meg csak követtem.

- Hova megyünk? – tettem fel a nagy kérdést.

- A kocsimhoz utána pedig majd meglátod. – kacsintott.

...

Már vagy két órája utazunk és Mike még mindig nem mondta el, hogy hova megyünk.

- Legalább azt mond el, hogy mikor érünk oda, bárhol is van az, ahova megyünk. – kértem

- Csak fél óra.

A nap már kezd lemenni és pont a tenger felől. Hihetetlenül gyönyörű. A tenger felcsap a sziklára és több ezer apró cseppre robban melyekben megcsillanik a lemenő nap fénye.

- Hihetetlen ugye? – néz Mike is a tenger felé.

- Igen az.

- Régen mindig próbáltam lefotózni, hogy megmaradjon nekem, de soha nem adták ezt vissza a képek. – a kezével a sós víz felé mutat.

- Nem is tudtam, hogy ilyen romantikus alkat vagy. – gúnyolódom.

- Akkor még nem ismered eléggé Samet. – nevet