~Túl Késő~ ☆Cameron Dallas☆

31.rész

-Nem tudom.-mondtam halkan és jobbnak láttam ha nem nézek a szemébe így amellet döntöttem hogy az ablak remek kilátás lesz.

-Nézz a szemembe és úgy mond Elisabeth!-mondta komoran. Utálom ha így hív. Utálom ha parancsolni akar nekem.

-Azt mondtam hogy nem tudom nem pedig azt hogy igen vagy nem!-néztem rá mérgesen. Perpillanat olyan voltam mint egy időzített bomba, ami azt jelenti hogy bármelyik pillanatban robbanhatok.

-Miért nem tudsz egy rendes választ adni?-kérdezte egyensúlyozott hangal.

Most ebbe bele adok apait anyait nem érdekel a véleménye.

-Azért mert egyszer csak úgy megjelentél az iskolában mint egy RENDES srác segítettél rajtam, aztán veled álmodtam amit legszivesebben valóságra váltottam volna de rá kellet hogy  jöjjek te rohadtúl nem ott laksz ahol én. Valahol mélyen mindig volt bennem egy kis remény hogy akár még össze jöhet az amit szeretnék de csoda módján kiderül hogy te egy kicseszett híresség vagy! Az nem azt jelenti hogy megutáltalak vagy akármi csak az a maradandó kis remény is elveszett abban a pillanatban érted?? Utána hitegettél és újra felcsillant a remény a szivemben. Akár hányszor ez történt valami mindig közbe szólt és eltávolodtunk egymástól..De ami a legeslegjobban fájt, az az volt hogy olyat mondtam el neked amit a bidös életben senkinek sem mondtam el. Aztán csak úgy egy pletyka miatt a barátnőmet választod. Most is mit keresel itt? Hogy kerültél ide ebbe az utcába, pont most?-kérdeztem kiakadva, megremegő hangon. A sírás folytogatott de nem akartam érzékeny lenni.

-Azért vagyok itt mert én is ebben a városban lakok és erre jártam. De miaz hogy reménykedtél? Miben?-nézett rám értetlen tekintettel.

-Szerinted mibe? Hát rohadtul abba hogy legyen valami köztünk....-mondtam hitetlenkedve.

-Akkor miért jöttél mindig azzal hogy nem ismersz annyira és idő kell?-hunyorította össze szemeit.

-Mert nem úgy akartam szerelmes lenni hogy hip-hop van egy pasim akiről még azt se tudtom hogy híres.-nevettem fel keserűen.

Erre nem válaszolt. Csendben maradt. Nem kérdezett. Ezt viszont furcsáltam.

-Mi lenne ha én most azt mondom hogy elköltözök?-nézett a földre Cam. Nem értettem ezt a kérdést. Miért mondana ilyet? Vajon komolyan gondolja?

-Miért költöznél el?-néztem rá.

-Mert nem bírnák együtt élni azzal a tudattal hogy utálsz, meg a munka. Na de válaszolj mit tennél.

-Miért kérdezel ilyet?-néztem rá illyedten.

-Válaszolj!-mondta higgadtan.

Nem bírtam tovább. Nem nézett rám, kerülte a tekintetemet. Nem értettem ezt a hirtelen kérdést.

Felálltam és oda sétáltam hozzá. Álla alá nyúltam felemetem a fejét hogy velem egy síkban legyen és végre a szemembe nézzen.

-Addig sírnák és ölelnélek még megnem gondolod magad, vagy meghalok a hiányod miatt.-mondtam végig a szemébe nézve, két-három csepp könnyel az arcomon.

-Gyere ide!-húzott magához egy szoros és forró ölelésre. Arcomat a melkasába temettem és újra sírni kezdtem.

-El tudod hinni hogy apa ott ül lent a konyhába és emlékszik rám? Mert én nem..-suttogtam melkasába.

-Nyugi. Az a lényeg hogy minden rendben van mostmár.-mondta nyugottan.

Ekkor Cameron telefonjának rezgésére lettünk figyelmes. Én felálltam mellőle ő pedig megnézve hogy ki az felvette a telefont.