~Túl Késő~ ☆Cameron Dallas☆

"Fáj még?"

Reggel arra keltem, hogy valakik Nash szobájának  ajtaja előtt beszélgetnek.. a telefonomra néztem ami hajnali kettőt mutatott. Mi a francért nem alszik? Akkor azonban az ajtó nyitódni kezdett én meg reflex szerűen csuktam be a szemem. Két ember lépteit hallottam ezért nem nyitottam ki a szemem. Nem akartam hogy tudják hogy fent vagyok. Főleg hogy nem tudom ki lehet a másik személy.

-Nagyon haragszik?-hallottam meg Cameron émelyítő hangját.

-Szerinted te barom? Nem bírta abba hagyni a sírást és úgy is aludt el.. alig kapott levegőt.-sutyorogtak az ágy előtt állva.

-Nem akartam megbántani.. de mikor mondhattam volna el neki? Ha tudom hogy visszajön lemondom, de mint mindig nem szóltál hogy marad..-förmedt rá a fiúra.

-Azért mert megkért rá. Örülj neki hogy egyáltalán szóba áll veled, mert úgy utált mint még soha!-és tisztán hallottam hogy meglöki a fiút.

-Örültem neki, sőt mikor részegen pofán vágott azzal hogy hiányoztam neki, azt hittem menten kiszaladok a világból.. de látod megint elbasztam. És pedig végig figyelted, próbálkoztam érted? De mindig ez a vége.. -sóhajtott fáradtan.

-Nem tudom haver.. ez így nem jó.-mondta halkan.

-Tudom hogy nem fog megbocsájtani.-mondta szomorúan, én meg hogy ne kelljen tovább hallgatnom ezt, mert perceken belül sírógörcsöt nyöszörögni kezdtem és hasra fordultam. Mintha rosszat álmodtam volna.

-Most is kitudja mik járnak a fejébe? Miattam..-szólalt meg Cam.

Én azonban nem bírtam és sírni kezdtem.. csukott szemmel. Bele markoltam a párnába és forgolódtam.

-Menj ki!-szólt rá Nash Cameronra.-Majd holnap beszélünk haver..-ezzel kiterelte és becsukta az ajtót.

-Lisa! Kelj fel.-rángatott meg gyengéden a fiú.

Sírva felültem majd mellkasára borultam és úgy sírtam tovább.

-Nem bírom ezt..-néztem fel rá visszafogva sírásomat.

-Elhiszem hugi...

-Vissza akarok menni Budapestre.. nem akarok itt maradni.. De nincs szívem Maryat itt hagyni akár mennyire átvágott..-ráztam meg a fejem.

-Tudom hogy most még így állsz hozzá, de jobb lesz hidd el.-simította meg vállam.

-De ugyan az, pontosan ugyan az történik mint két évvel ezelőtt. Nem fogom újra meg újra átélni!-mondtam nemlegesen.

-Nem akadályozlak meg semmiben.-adta fel.

-Hey Nash volt itt valaki?-tettem úgy mintha csak hallottam volna valamit álmomban.

-Nem volt itt senki, csak tv-ztem.-hazudott a szemembe. De nem kötöm az orrára hogy tudom, jobb ez így.

-Ja akkor oké.-mosolyogtam, majd vissza dőltem az ágyba.-Alszok tovább.-takaróztam be.

-Most már én is.-bújt be mellém, majd nyomott egy puszit a fejemre és elaludtam.

És még álmaimban is vissza-vissza tért a gyötrő pillanat. Én próbáltam nem haragudni rá, esküszöm próbáltam, de nem sikerült..
Őszintén?  Nem is haragudtam, inkább csak mérhetetlen nagy fájdalmat éreztem iránta, mintsem haragot.. és a fájdalom százazor rosszabb mint a harag. Mert az idők után elmúlik, viszont ez nem. Ugyan úgy megmarad az ember lelkében.. a harag egyszer úgy is elmúlik, elfelejted, vagy csak nincs kedved hozzá. Ez pedig nem kedvtől és hangulattól függ.. 

Itt fekszem a kamu bátyám melett, mert elszöktem a kamu anyámtól mert megbántott a kamu barátom. Vicces ez! Ja nem..

(Ne haragudjatok a kimaradásért, és a rövid részért..:( )