~Túl Késő~ ☆Cameron Dallas☆

54.rész

Mikor meghallottam a fiú nevét lábam azonnal remegni kezdett úgy szint kezeim is. Hasam görcsbe rándult, fejem égni kezdett. A levegő után kapkodtam az ámultságban. A szívem  dobogása százszorosra változott. Egyszerűen nem hittem a fülemnek. Mégis ez hogy lehet séges.

Cameron a színpad felé igyekezett mosolyogva. De amint látam nem az a bizonyos régi és megszokott mosolya volt. De nem nem esek bele újra a hibába. Nem gondolok se a mosolyára se rá. Tudom. Itt a lehetőség és elhalasztom. Nem nem halasztom el. Beszélni fogok vele, csak nem itt és nem most.

Mikor Cam felért mellém állt. Hirtelen megcsapott férfias illata és az a bizonyos Cameron illat. A közelsége kicsit elpirosította az arcomat, ezért a földet kezdtem pásztázni hogy senki se vegyen észre.

-Miz szólsz?-mosolygott Camre Karl.

-Ez óriási örömöt okozott nekem. Nem gondoltam volna hogy nyerhetek, ezért az is meglepett hogy húszéves létemre még itt lehetek. Köszönöm a rajomgóimnak, a családomnak és Lisának a aok biztatást hogy csináljam azt amiben jó vagyok.-mosolygott végre őszintén. Viszont a hangja hallatán majd el ájultam, olyan jó volt végre megint hallani vastag, bársonyos hangját. De mikor a nevem említesre került azonnal rá kaptam tekintetem és érdekesebbnél érdekesebb kérdő pillantásokkal szórtam meg a fiút. Ő csak bólintott egyet majd újra Karlra figyelt.

-Lisának?-kérdezte vigyorogva Karl.

-Igen, legfőképp neki köszönhetem a sikerem. Ha ő nem lenne most nem lehetnék Tokyóban ahol újjab és híresebb emberekkel ismerkedhetek.-válaszolt lazán. De ami meghökkentette az én  pici agyam, az az volt hogy  ez  nem is miattam történt. Én el sem akartam engedni. Egyszerűen csak behisztiztem és elment.

-Wow Lisa, legközelebb kitalálunk neked egy ilyen kategóriát.-nevetett fel.

-Köszi?-szóltam bele az én  mikrofonomba.

Végül Cameronnak is át adták a díjjait majd elküldtek minket a fotózási részre meg a riport részhez. Ez volt az én legnagyobb rémálmom.

Mikor leértünk a színpadról egy szót sem szóltam csak némán sétáltam a fiú után. Olyan jól esett a közelében lenni de valahogy olyan hülyén éreztem magam..

-Hova megyünk először?-fordult hirtelen felém aminek az lett a vége hogy melkasának ütköztem. Zavartan elléptem tőle majd tekintetem az övére emeltem.-Mi az? Már attól is írtózol ha hozzám érsz?-kérdezte gúnnyal teli hangon.

-Menjünk a fotózásra.-válaszoltam ennyivel. Nem fogok vele veszekedni. Se most, se később.

Ő csak elindult a falak közt a megfelelő helyre. Én úgy szint követtem és kezdtem egyre rosszabbúl érezni magam a kínos csöndben.

-Hány ilyen helyre hívtak már?-zavartam meg a csendet. Mintha nem is ismernén.

-Lisa!-fordult meg idegesen amivel sikeresen bokán rúgott. Igen és pont azt a részt ami nem a legjobban van.
Hangosan felszisszentem majd a falba kapaszkodva felemeltem a fájó lábam. Picit nehéz volt állni ezért kapaszkodtam ott. Most van rá egy kis idő hogy ne kelljen annyit terhelnem.

-Mi van veled?-nézett rám furcsán.

Felemeltem a lábam majd kicsit feljebb húztam a ruhám alját, ezzel szembesült az újra felszakadt sebekkel.

-Mi a szar?!-káromkodott.

-Nem nagy ügy,  csak adj egy zsepit légyszi..-kértem hogy hagyja a témát.

Kivett a fekete öltönyéből egy zsepit majd legugolt és a lábamat kezdte vele törölgetni.

-Ki tette?-szólalt meg feszült hangon.