~Túl Késő~ ☆Cameron Dallas☆

55.rész

Mikor a zárt körű party kezdődött, minden fotóst, riportert, hírvadászt, és többnél több embert kiküldtek.
Csak a meghívottal maradtak. Most viszont jött az a rész hogy Herman itt akar velem folyamatosan lenni azért az esélyért esedezve. De mint mondtam, nem fogom neki megadni. Mivel rengetegen voltunk, az idő hamar eltelt. Most van 22:01 vagyis van még kb. egy órám hogy felmenjek Cameron szobája elé.

-Szia!-ölelt át hátulról Herman. Elég kellemetlenül éreztem magam így szépen gyengéden kihámoztam magam öleléséből és kínosan mosolyogva megálltam előtte.

-Gratulálok!-vakarta meg zavartan tarkóját.

-Köszönöm szépen!-koccintottam vele.

Most iszom a harmadik pohár pezsgőmet szóval én még  nagyon jól állok a többiekhez képest. Emm legalább 200x elmondta hogy mennyire szeret és hogy sosem volt még olyan barátnője mint én, akkor legalább adott vagy 50 puszit és sírt vagy kétszer azért mert nem akar elveszíteni.

Ezekután Nash-hel is váltottam pár szót mert rég láttuk egymást és nem ártott beszélgetni. Akkor viszont kaptam egy fejmosást hogy miért nem jelentkeztem stb. Stb. Stb.

Most pedig közlöm az előttem álló fiúval hogy dolgom van és mennem kell, mert már egy jó ideje itt állunk.

-Herman, nekem mennem kell. Fáradt vagyok.-néztem rá.

-Jól van jóéj!-ölelt meg barátian.

De mielőtt elmentem, kötelességemnek éreztem azt hogy elmondjam neki az igazságot.

-Mondanom kell valamit.

-Mond!-mosolygott. Azt hiszi hogy jót fogok neki mondani mikor nem. Pont hogy nem.

-Öhm, tudod votl egy fiú akit nagyon szerettem. És itt hagyott, magam alatt voltam, és szomorú. Megvígasztaltál ami jól esett de ezek nem érzések voltak. Csak szimpla megnyugtatások. Én semmit nem érzek irántad..és nem szeretném tovább húzni az agyad, de nincs arra esély hogy te meg én.-mutattam kettőnk közé.

-Gondoltam.-nevetett fel hisztérikusan.

Mivel nem volt hozzá energiám inkább elindultam a kocsihoz és vissza vitettem magam a szállodába.

Természetesen szóltam Vivianéknek hogy elmentem. Viszont a Hermannal való parasztságom eléggé tönkre tette a kedvem. Pedig most boldognak kéne lennem. Egy olyan személyhez megyek, akire már három gyötrelmes hete várok.

Mikor vissza értem, kiszálltam az autóból és elimdultam a lifet felé. Felmentem az emeleten és az ajtó felé vettem az irányt. Azonban mielőtt oda értem volna egy telefon hívás zavart meg.

-Haló?-vettem fel egyből.

-Lisa te vagy az?-szólt bele nagyapa a telefonba sírós hangon.

-Igen papa, mi a baj?-tértem a lényegre. Kezeim remegni kezdtek, lábaim gyengültek és ujjaim vége fehéredésbe kezdtek.

-Én én nem tudom felfogni.-sírta el magát. Már én is a sírás határán voltam. Utáltam hallgatni/látni mikor valaki sírt.

-Mitörtént??-szóltam bele vészesen idegesen a telefonba.

-A nagyi meghalt!-ordított sírva.

Lábaim nem bírták. A földre rogytam és sírásba kezdtem. Kezeim mostmár rendellesen remegtek és szemeimből csak úgy szöktek a könnyek.

-Hogy mi?-szóltam bele rekedtes hangon.

-Össze esett mikor meglátta a tévében hogy nyertél. Elvittem a korházba és ott már nem tudtak rajta segíteni.-mondta el  papa levegő után kapkodva.