~Túl Késő~ ☆Cameron Dallas☆

"Én próbálkozom"

Reggel egy óriási csattanásra keltem, ami miatt menten kikeltem az ágyból. A meleg huzat alól kibújva megcsapott a reggeli hideg-párás levegő. Szemeimet megdörzsöltem, ami hatására égő érzés keletkezett annak tájékán. Nem kellett rajta sokat gondolkoznom, tudtam hogy az esti sírás miatt volt. Apropó esti sírás. Kicsit nyugodtabb voltam a tegnaphoz képest, jelenleg nem akartam senkit megölni vagy éppen magammal végezni. Egyszerűen üresnek éreztem magam, semmit több. Igaz még mindig fájt, és bántott a tudat hogy Cameron lelép, de jobban bele gondolva hülye vagyok. Megint túl reagáltam ahelyett, hogy megbeszéltük volna. És itt döbbentem rá, hogy mekkora idióta is vagyok valójában. Itt sajnáltatom magam, és ki rívom a lelkem mert elmegy, miközben mondta, hogy nem tehet róla, és nem az ő hibája.. Ilyenkor érzem magam igazán hülyének.

Körbe néztem, és rájöttem , hogy nem is a saját szobámba vagyok, hanem egy teljesen más szobában állok. És igen, ez a Nash szobája.. elindultam az előbb hallott hang irányába, hogy kiderítsem mi volt az, amit másodpercekkel később meg is tudtam.

-Te meg mi a jó istent csinálsz?-szóltam oda neki  az ajtó mellett támaszkodva.

Válaszul Nash csak megvakarta tarkóját és egy kínos tekintettel bámult maga elé. Minden bizonnyal reggelit próbált csinálni, és ezek szerint tényleg csak próbált.

-Hadd segítsek.-sétáltam a fiú mellé, majd a serpenyőben szétégetett palacsintát a kukába dobtam és elővettem hozzá a hozzávalókat.-Gyere ezt itt kavard csomó mentesre és addig megcsinálom a többit!-mosolyogtam rá biztatóan, majd gyorsan bekapcsoltam a rádiót és neki láttam a saját feladatomnak.

Nash reggeli bénázásának köszönhetően, minden jelenlegi gondom elszállt a délelőtt folyamán és önfeledten főztünk, sütöttünk a konyhában. Mikor kész lett a finom "reggeli", ami végül ebéd lett, Nash egy váratlan hívást kapott. Mikor le ellenőrizte, hogy ki hívta, azonnal elhagyta a helyiséget és magamra hagyott. És emiatt pontosan tudtam, hogy ki hívhatta.

Én neki láttam az isteni reggelimnek, és távolról figyeltem ahogy a legjobb fiú barátom nyugtatja az őt hívó emberkét. Egy jó tíz perc telefonálás után a fiú bontotta  a vonalat és ő is leült enni.

-Mit mondott Cameron?-kérdeztem, az ételemet bámulva.

-Honnan tudod hogy ő hívott?-esett ki a palacsinta a szájából.

-Nem vagyok se hülye, se vak. Este is itt volt. Fent voltam.-néztem egyenesen a szemeibe.

-Ne haragudj..-célzott arra, hogy este azt mondta, hogy tévézett.

-Nem haragszom.. sose haragudnék rád. Főleg azért, mert tudom, hogy értem tetted..-húztam fel a vállam hanyagul.

-Aggódik érted Lisa.. én tudom, hogy haragszol rá és én is rá amiért ezt csinálta, de ne rontsátok el.. Légyszíves.-nézett rám bűnbánóan.

-Nem rajtam múlt..-makacskodtam.

-De pontosan tudod, hogy nem rajta múlt az utazás!-vágta a képembe az igazságot.

-De akkor is tudta, és nem mondta el!-vágtam vissza.

-Az lehet, de ha te egy utazás miatt hagyod ott életed szerelmét legyen!-támaszkodott rá az asztalra.-De később ne sírj miatta, mert már mással van, te meg nem tudsz rajta túl lépni!-mutatott rám,majd a beszélgetést abba hagyva enni kezdett.

-De szemét vagy. Mindig tudod mit kell mondani..-forgattam meg a szemem, majd felkaptam a kulcsomat és elindultam a kijárat felé.

-Finom a kaja!-ordította utánam, amin elmosolyodtam, majd folytattam az utamat a kocsim felé. Bepattantam majd elindultam az úti célomhoz. Cameron basszus, miért van mindig ez?