~Túl Késő~ ☆Cameron Dallas☆

51.rész

Reggel, reggel, reggel.
Minden átlagos volt. És unalmas. Mint mindig.

Néha elgondolkozom rajta hogy megéri-e egyáltalán nekem felkelnem. Minek? Minden nap ugyan olyan mint a másik vagy esetleg rosszab mint az ezelőtti.
Ezekért a napokért kár szenvednem.

-Jó reggelt álom szuszék! Hasadra süt a nap.-jött be anyu egy szál pizsamába. Feljebb húzta a redőnyt és mosolyogva megállt az ágyam mellett.

-Anyuu, reggel van basszus.-nyomtam be a fejem a párna alá. Nagyon sokszor kellemetlenül èr  a hirtelen kelés. Ahogy egyszer csak mindenhol fény lesz a szobában, ahogy ki kellene pattanom. Nem mindig esik jól. Inkább ez meg gyötör. De ami most felzaklatott az nem ez volt.

Az volt hogy anyu még egy rossz szót sem mondott a nagyis dologról. Szíve szerint meg tudta volna őket ölni. Most viszont még a kapcsolatot is tartották. Nekem ez az ami nem tudott össze állni a fejemben.

-Mi az hogy basszus? Az egy dolog hogy szombatvan. Ha nem rémlik neked nincs olyan hogy hétvége és nincs olyan hogy hétköznap. Amúgy meg most szólt Vivian hogy az óra rend megy a kukába. Mostmár hívásos dolgok lesznek. Mondjuk, elmész egy fotózásra ott meg csináljátok a dolgotokat majd után elmondják hogy mikor kell meg hova kell menned és ennyi. A péntek, szombat pihenőd ugyan úgy marad. Hétfőn meg szerdán kell csak tanulnod. Remélem érthető voltam.-mondta komoran az egész szöveget.

Hirtelen csapásként ért ez az egész flegmaság. Az előbb még minden olyan jó volt, most meg mintha maga az ördög lenne..

-Mi ez a hirtelen hangulat váltás? Meg miaz hogy érthető voltál? Nem hiszem hogy jogod van parancsolgatni. Elvégre itthon se vagy sose csak mikor muszály. Én meg egyedül szenvedek és egyedül megyek át a nehéz munkás szarokon. Szerinted ki a franc segít nekem egész nap minden bonyodalomban? Hát nem te hanem Marya. Ha ő nem lenne, szerintem már rég leugrottam volna egy kicseszett hídról.-álltam fel. Ideges voltam. Legszivesebben megtudtam volna ölni a nőt. Még hogy érthető volt.

Nem válaszolt. Arca eltorzult szemei pedig elsötétültek. Kezén lendületet vett majd adott egy óriási pofont. Mikor lehelyezte kezét az arcomról, egyből oda kaptam az égő felületre. Arcom zsibbadni és égni kezdett ami az őrületbe tudott volna kergetni.
Nem hiszem el hogy megütött.

16 év alatt egyetlen egy ütést sem kaptam. Most viszont az igazammal harcoltam ki ezt a kellemetlen szituációt.

-Te megütöttél?-kezdett el remegni kezem.

-Én én én nem akartam.-nyúlt volna az arcomhoz de kezét ellöktem magamtól. Arréb löktem. Majd szépen elindultam lefelé és útközben magamhoz kaptam egy nadrágot meg egy hosszúújjú felsőt. Bementem a fürdőbe és magamra zárva az ajtót felvettem a ruhákat. Eltettem a telefonomat is és kirontottam a helységből.

-Elisabeth ha elmersz menni szobafogságot kapsz!-ordított rám dühösen.

-Szerinted érdekel a hülye szoba fogságod?-nevettem fel keserűen majd el is mentem a francba.

Nem tudom hova megyek és milyen céllal de úgy döntöttem hogy jobb lesz ez mint az hogy otthon maradjak.

Kezeim mèg mindig remegtek. Arcom mèg mindig ègett. A sìràs folytogatott.
Ezt azèrt nem gondoltam. Nem hittem benne hogy ennyire mèlyre süllyedhetek. Ez ùgy èrt mint egy villàm csapàs. Most legszìvesebben tènyleg le ugranàk egy hìdròl vagy eljàtszanàm a halàlomat ès meg keresnèm a szàmomra egyetlen fontos szemèlyt.

Ez nem is rossz ötlet. De már csak egy rohadt kérdésem van.

Ezt mind hogy a picsába tudnám elintézni? Ezt mind hogy tudnám kibírni?