Infinity (H.S.)|BEFEJEZETT|

23.

Gyönyörű zöld szemei a hold hatására még szebbnek látszódtak. Haja mint mindig össze-vissza hullott vállaira ami elvarázsolt teljesen. Mintha csak álmodtam volna ahogy szótlanul nézzük egymást, majd a mély elképesztően lassú tempójában szólított meg ezzel kiábrándítva a képzeleteimből.
-Megan.

Arcáról sok mindent le tudtam olvasni a nevem kiejtése után. Meglepődöttséget, boldogságot, zavart, de a legnyilvánvalóbb jel a gyönyörű, könycseppekkel teli szeme volt.
-Szia Harry.
-Megan, te...istenem. -ölelt magához egy hirtelen mozdulattal amire egy pillanatra lefagytam majd viszonoztam ölelését.

Istenem, annyira hiányzott már ez. Éreztem a tipikus illatát amivel elkábitott és éreztem ahogy erősen magához húz, mintha meg akarna védeni valamitől.
-Látnom kellett téged.-mondom még mindig ölelésébe burkolózva és könnyeimmel küzködve. Majd elengedett és hajamat fülem mögé tűrve kémlelte arcomat. Egyetlen pillantásától sírni tudnék de most semmiképp sem akartam. Bár láttam hogy ő is könnyezik én mégsem akartam kimutatni neki fájdalmamat.
-Hiányoztál. El sem tudod képzelni hogy mennyire hianyoztál Megan. -suttogja szavait miközben kezeimet szorosan tartja övéiben.
-Sajnálom Harry. Én...nem szabadott volna, hogy elengedjelek, nem így.

Sosem voltam az a szikla típus. Hiába tiltom el magamtól a könnyeket, ha jönnie kell akkor jönnie kell mint most is. Alig láttam a sírástól de még így is érzékeltem, hogy Harryt is megviselte ez az egész. Vártam hogy megöleljen újból de csak arcomra helyezte két kezét majd letörölte a könnyeket.

-Az eddigi hülyeségeim között első helyen áll az hogy betartottam a kérésedet Megan. Minden nap hívni akartalak téged és minden nap néztem a telefonomat, hogy egyszer ott lesz a neved a kijelzőn de nem. Azt hittem hogy sose akarsz többé látni engem.
-Időre volt szükségem, de Harry én...nem...nem bírom nélküled. Féltem idejönni, féltem mert nem tudtam mit fogsz reagálni. Annyi hírt olvastam rólad és néhány annyira fájt, én nem...nem tudtalak..nem ment Harry.

Úgy dadogtam neki mint egy ovis, nem tudtam neki elmondani normálisan az érzelmeimet és ezen a sírásom sem segitett, de ő mégis mintha minden szavamat értette volna szüntette meg a köztünk lévő távolságot csókjával.

~Harry Styles-~

Mikor a fiúk pillantása a tömeg egyetlen pontjára szegeződött, képtelen voltam  nem odanézni én is. Ott állt könnyes szemekkel és engem nézett. Ez volt az a pillanat amikor a legnehezebb dolognak tartottam most az éneklest. Könnyeimmel küzködve kezdtem el részemet miközben mélyen Megan szemeibe néztem. Egyszer csak megfordult és kirohant az épületből. Annyira utána akartam szaladni de nem hagyhattam ott a koncertet szóval muszáj voltam még fél óráig várni és reménykedni abban, hogy nem ment el. Mikor a koncertnek vége lett azonnal el kezdtem kereseni és amikor a hátsó ajtónál megláttam nagy kő esett le a szívemről. Hosszú magyarázkodásba akart kezdeni, hogy miért nem hívott ennyi idő után és hogy mit érez most, de alig tudta megtalálni a megfelelő szavakat. Tudtam hogy most kétségekkel van tele és hogy el van bizonytalanodva így legjobb módnak találtam ha megcsókolom. Olyan jó volt újra megcsókolni őt. Nem akartam mély, vad csókot, nem szerettem volna ezt elsiettetni, de tökéletes volt arra, hogy egy kicsit le tudjam nyugtatni és hogy a fájdalmaink és a fejünkben cikázó kérdések eltűnjenek a csók közben.

~Megan Scott~

-Mikor érkeztél? -kérdezte tőlem Harry a csók után elvállva.
-A koncert előtt egy fél órával.
-Biztos fáradt vagy, menjük a hotelbe ott nyugodtan tudsz pihenni -húzott volna Harry vissza az arénába de én nem léptem.
-Nem tudnánk sétálni egyet?
-Hát, ha nem alszol el közben akkor sétálhatunk egyet-mosolyog rám majd megpuszil.

Miami egyik kis eldugott utcájában sétáltunk kézen fogva, este volt már de mégsem volt olyan késő még. Szerencsére ahol mi sétáltunk senki  sem volt, csak mi ketten én mégis képtelen voltam megszólalni. A csend ami köztünk volt egyáltalán nem volt kínos, inkább megnyugtató, megnyugtatta mindkettőnket a tudat, hogy itt vagyunk egymásnak. Egy padra leülve Harry törte meg a némaságot.
-Mi volt veled amíg mi...tudod. -nézett rám aggódó tekintettel.
-Hát suliba jártam, tanultam aztán megint suliba mentem. Néha elmentem pár barátommal kimozdulni de semmi mást nem csináltam. Tudod- fogom meg kezét de nem nézek rá - amióta elmentél minden egyes nap elvesztettem egy darabot magamból.-mosolyodok el és fel pillantok rá.
-Sajnálom hogy hazudtam.-nézett mostmár a szemeimbe de mielőtt folytatni tudta volna közbevágtam szavába.
-Tudom miért tetted Harry, idő kellett mire rájöttem de nem haragszok. Inkább magamat hibáztatom amiért ennyire makacs voltam és elfutottam a probléma elől.
-Hé, te nem tehetsz semmiről. Megan már az nagy szó nálad hogy eljöttél ide. Rettegtem hogy mit csinálsz magaddal ez alatt a négy hónap alatt, ha bármit tettél volna magaddal én örökre magamat hibáztattam volna.
-Annyira hülye voltam, hogy ennyiért így meghargudtam. Nagy hülyeség volt tőlem, de hidd el nekem hogy soha többé nem bántanám magamat. Nem bántanám magamat mert akkor soha többé nem lehetnék veled. Így még  van esély arra, hogy megbocsájtasz nekem.

-Én sosem haragudtam rád Megan. Nagyon törékeny vagy és nehezen bízol meg bárkiben is, megértettem amiért így viselkedtél. De-állt fel a padról majd felhúzott engem is -gyere menjünk mostmár a hotelba, ott kényelmesebben tudunk beszélni.
Én csak némán bólintottam, majd kezét megfogva követtem vissza a koncert helyszíne felé.