Vámpírok Seoulban és én

43

Mégis mi ez a ház?- kérdeztem YoonGitól, levéve a tekintetem a képről.
-Tudod... mikor még nem itt laktunk, hanem a többi vámpírral, ide jöttem, ha magányra vágytam... vagy másra
-Mi másra?-kérdeztem vissza
-Akkoriban is voltak problémáim, és... ide jöttem kínozni magamat-bámult az ágy melletti szőnyegre
-Hogy mi?- kerekedett ki a szemem.
-Mondtam, hogy nem szerettem azt az életemet, és azt se, amit csináltam... így rengeteg bűntudat kavargott bennem, és így vezettem le.

Mi történt az én YoonGimmal?! Nem gondoltam hogy ennyi mindenen keresztül ment
-Megmutassam, hogy hol történtek... a dolgok?-utalt az önbántalmazására, mire én bólintottam. YoonGi múltjáról, és jelenéről is tudni szeretnék, és mellette akarok állni. Azt akarom, hogy olyan legyen, mintha egész életében, születésétől kezdve vele lennék.

YoonGi felhajtotta az előbb kémlelt szőnyeget, és az alatta lévő porosodó ajtót felnyitotta. Egy lépcső vezetett le a helyiségbe. Csak álltam, mert féltem, hogy mit fogok odalent látni, és érezni. Lehet hogy át fogom érezni YoonGi akkori összes fájdalmát, amit itt élt át, ha csak rá is nézek egy kínzó eszközre, vagy bármire, amit odalent találok
-Ha félsz, nem muszáj lemennünk!- várt a döntésemre YoonGi.
-De, menjünk!- mondtam, majd YoonGi elkezdett lefele lépkedni a nyikorgó lépcsőn, és én követtem őt.

Minden poros volt, és sötétség uralkodott. Amint leértünk, YoonGi felkapcsolt egy villanyt, ami először csak pislákolt, utána halvány fénnyel világította meg a helyiséget. Amikor körbenéztem, belém fagyott a levegő. A padló betonból volt, amin állt a por, és patkányok futkároztak rajta. A falakon nincs vakolat, csak tégla, és pókháló. A lépcsővel szemben, volt egy lánc, a beton padlóhoz  szegezve. Az egyik sarokban volt egy emberméretű vasketrec, ami már rozsdásodott. A helyiség közepén egy szék, amihez hozzá lehet szegezni embereket vas kar, láb és nyak pereccel. A szék körül a földön mindenhol injekciós tűk hevernek. Beljebb sétáltam, hogy megnézzem, mi lehet a lépcső alatt.

Egy porban álló asztal. Közelebb lépek hozzá, és nagyjából lefújom róla a port. Mindenféle éles, szúrós eszközök, és egy láda. Ránézek YoonGira, aki éppen a kínzó szék karfáját simítja végig, és bámulja üres tekintettel, de mikor észreveszi a pillantásomat, vámpír sebességgel mellettem terem, majd a szemembe néz.

-Az a láda tele van illegális dologgal-mutat a dobozkára
-Itt mi nem illegális?-kérdezek rá, hiszen nem hiszem hogy minden átlagos bútorboltban megkapod ezt a sok, szörnyű dolgot, ami ebben a kínzókamrában található. YoonGi beismerően bólint, majd kezébe veszi a ládikát, és lassan felnyitja a tetejét.

Mindenféle tű, tabletták, üvegcsék,penge, fű, és egyéb dolgokat pillantottam meg benne. YoonGi kivette az egyik pirulás üvegcsét, és megvizsgálta
-Emlékszem...  ebből egy egész dobozzal kellett bevennem, hogy kiüssön. És a füves cigi... olyan mintha egy ember csak egy doboz sört ivott volna meg, ami meg se kottyan neki, csak kedvre deríti.

Felnyitja a pirulás tetejét, és önteni készült a markába, mikor kikaptam a kezéből, és sietősen visszazártam a tetejét, majd visszatettem a helyére, a dobozkát pedig becsuktam.

-Tudod... ide szerettem lejárni, mikor erőre volt szükségem. Hiába kínoztam magamat, tudtam, hogy jól cselekszem, ezért ez energiával töltött fel.
-Energiát kaptál azzal, hogy bántottad magad?
-Igen... de nem csak én tettem kárt magamban. Volt segítségem is néha. Volt egy nálam idősebb vámpír, aki boldogan kínzott engem, ha hívtam.

-Úgy hívták Kwon JiYong-töprengett el.
-Te... kerestél egy embert, aki tudott téged bántani, ha úgy érezted magad??! -akadtam ki, a sírás szélén állva.
-Nem kerestem... ő rabolt el.-itt elhallgatott, és a száját kezdte rágcsálni
-Kérlek, meséld el mi történt veled!-fogtam meg a kezét
-Jól van.-ekkor a kezeim közül kicsúsztak az ő kezei, és hátrált pár lépést, majd megfordult, és újra elemezni kezdte ezt a helyet, és úgy  mondta el a múltja még egy szörnyű részletét.

-Szóval, éppen iszogattam az egyik bárban, már vámpírként. Nagy volt a buli. Sok piás ember, hangos zene, tömeg. A dohány és a pia szag még most is benne van az orromban, ha visszagondolok rá.

Igaz hogy nem tudtam berúgni, de szomorú voltam, és úgyis, egy buliban furcsa lenne nem inni, így kikértem a whiskymet. De valaki meglökött hátulról, így leburítottam magam, ezért futottam a mosdóba. Csak a vécé fülkében volt valaki, aki éppen azt hiszem, kihányta a gyomra tartalmát, egyébként üres volt a mosdó.

Állok a csap előtt, és papír törlőkendővel törölgetem a ruhám, amikor egy férfi lép be az ajtón. A mellettem lévő csaphoz áll, a tükör elé, és igazgatni kezdte a pólóját. A fülkében lévő fiú már kiadta a gyomrában lévő dolgokat, ezért kiment. Csak ketten voltunk. Én, a kis fiatal, tudatlan vámpír, és az idegen. Kisimította testén a pólót, majd lassan rám emelte a tekintetét, és megmutatta vámpír vonásait, majd ezt mondta:- Tudom mi vagy, kölyök! Üdv a klubban! - nem tudtam mire vélni viselkedését, hiszen nem is gondoltam arra, hogy ő is vámpír... akkor még nem éreztem  más vámpírok jelenlétét.

Az idegen kihívott beszélgetni az utcára, és megkérdezte, hogy akarok-e az ő bandájába tartozni, mert tetszettem neki... Mikor felvilágosítottam, hogy én már tartozok valahova, akkor bológatva, fintorral az arcán, behúzott nekem egyet, majd megvert, de annyira, hogy elájultam. -mesélte, még mindig körbe-körbe sétálgatva a helyiségben. Rossz érzés fogott el, és aggodalom.

-Mikor felébredtem, ide voltam láncolva... ehhez a székhez.-ült bele az említett bútorba, én pedig az asztalnak dőlve figyeltem őt.- aztán jött ő, és zsarolt azzal, hogy ha nem állok át hozzá, akkor megkínoz. És így is lett.

Hetekig voltam itt. Ez alatt az idő alatt, sok mindent elmondott magáról, és az akkori bandájáról. Így tudtam meg a nevét. Aztán hetek múlva, megtaláltak Namjoonék. Még nem volt Jungkook, se Jimin. Ők kiszabadítottak, és békét kötöttek JiYonggal, hogy ne forduljon elő többet ilyen.

-És te ezt is túlélted! Kezdem azt hinni, te nem vámpír vagy, hanem szupermen.- nevette el magát.
-Hát nem igazán. Szupermen nem kér segítséget, hogy kínozzák. Ugyanis rá pár hónapra,  erre az eseményre, felkerestem őt, és ő boldogan igent mondott, mikor megkérdeztem, hogy segítene-e a kínzásomban. Tudom, nagyon beteg... de még mindig itt vagyok!- állt fel a székből, és előttem termett. Átkarolta a derekam, majd magához húzott, és szorosan ölelt.
-köszönöm hogy elmondtad!-bújtam a mellkasához.

Sziasztok! Remélem tetszik a rész, ha igen, kommenteljetek, és voteoljatok!❤❤❤