Csoda

Vizsgálat előtt

- Steve -

Hogy milyen érzés Maggiet ölelve ébredni? Milyen érzés, ahogy fejét a mellkasomba fúrja és kezeit pihenteti rajta?

Felesleges kérdések, úgy sem tudom körülírni. Egyszerűen békés, ahogy pedig ránézek végigfut a hátamon a melegség. Alig pár napja találtam rá és már most tudom, hogy megvédeném bármitől. Megértem, hogy Lokinak megtetszett, bár kétlem, hogy képes volt valódi érzéseket táplálni iránta. Anno Nattal is eljátszotta ezt, csak ő sokkal erősebb. 

Maggie mocorogni kezdett a karjaim közt, majd lassan felemelte fejét. Álmos szemekkel nézett rám, aztán mikor realizálta, hogy én vagyok az, elmosolyodott.

- Maggie -

Erős karok ölelésében ébredtem. Tom. Gondoltam legelőször, majd lassan visszakúsztak az elmúlt napok, hónapok képei. Loki. Árulás. Varázslat. Steve... Steve! Jutott eszembe hirtelen, amint pedig felnéztem mosolygós arcával találtam szembe magam. Ajkam önkéntelenül is felfelé görbült, majd még inkább befészkeltem magam a karjai közé. Apró érces nevetést hallottam meg, aminek hatására nagyot dobbant a szívem.

- Szép jó reggelt! - mondta a kapitány és játékosan összekócolta a hajam. Én pedig mivel fejemet a mellkasának fúrtam, és kedvem se volt felkelni csak valami "Jó reggelt" féle nyöszörgést hallattam. - Ideje felkelni - mondta nevetve, és nagy bánatomra felült az ágyon, ezzel pedig kiestem az öleléséből.

- Nem akaroook! - nyüszítettem tovább és hozzávágtam egy párnát. Ő egyből felvéve a fonalat visszadobta. Ha harc hát legyen harc! Gondoltam és felugrottam a hátára. A hirtelen mozdulat miatt megingott, de tartását nem vesztette el, majd megragadta lábaimat, amikkel átöleltem a derekát.

- Oh szóval így állunk? - kérdezte nevetve és könnyű szerrel leemelve a hátáról óvatosan ledobott az ágyra.

- Ez nem ér! Szuper katona vagy, szuper szérummal! - böktem mellkasára nevetve. Erre mondják, hogy felforrósodott a levegő? Mert ez kétségtelen.

- És szuper öreg - tette hozzá közel hajolva.

Steve az arcomat fürkészte, majd megállapodott a szememen. Tekintete utat fúrt a szívemig. Úgy éreztem egy örökkévalóságig tart, mikor lassan az ajkaimra tért a szeme. Alig volt köztünk valamennyi tér, mikor kitárult az ajtó.

- Steve -

Majdnem megcsókoltam. Én Steve Rogers. Mi a fene ütött belém?! Nem, kicsit sem bántam volna, ha megteszem, de ez mindenképpen furcsa. Édes istenem Maggie! Már alig pár centi volt köztünk, mikor kivágodott az ajtó és Tony nézett be rajta.

- Oh, remélem semmit sem zavartam meg, vagy ha igen... jobban belegondolva az sem fontos - kezdte tipikusan nagyképű dumáját, amit az évek alatt sikerült figyelmen kívül hagynom. - Viszont a fontos dolog épp lenn dühöng a laborban, aki most kivételesen nem Bruce, és veled Mags lenne pár elintéznivaló vizsgálatunk. Úgyhogy, ha kérhetem... - intett, és már ott se volt.

Maggie szemébe a boldogság és önfeledtség helyett félelem kúszott, ezért úgy éreztem, hogy nem most folytatom, amit elkezdtem. Remélem lesz még rá lehetőségem...

- Felöltözök... - szólalt meg, én pedig vettem a lapot és elhagytam a szobát.

- Loki -

Egész éjjel ébren voltam. Egész egyszerűen nem bírtam elaludni a tudattal, hogy Maggie és Rogers...
Édes istenem hát sosem lehet nyugtom!

- Szép jó reggelt álomszuszék! - kiáltott Tony miután becsörtetett az ajtón, majd ezzel a lendülettel az összes villanyt felkapcsolta. Nem, nem vakultam meg. - Hamarosan itt lesz Maggie, úgyhogy kapd össze magad - mondta csak úgy félvállról, mire egyből felpattantam.