Csoda

A búcsú

(a képet köszönjétek meg szépen Eshterizmus -nak, 🙏)

- Maggie -

Szóval eljött a nagy nap.

Két hét telt el, azóta, hogy felébredtem a kómából. Eleinte nem igazán emlékeztem semmire, aztán ahogy megmutatták a többiek az ismerős helyeket, emlékeket, egyre inkább visszatért minden.
Loki elvitt a tesómékhoz, a régi házukhoz, Hollywood-ba, a New York-i hotelba, ahol kiderült ki is ő. Ám akkor jött vissza minden emlékem, mikor két napja elrepültünk Londonba. Megnéztük a régi lakásom, a színházat, ahol már azt hitték meghaltam (nagyon vicces volt, még Tess is megölelgetett), elnéztünk "Tom" házához, a Wimbledoni dombhoz, ahol piknikeztünk, jóformán bejártuk az egész környéket.

Mindez visszahozta az emlékeimet, de talán még ennél is fontosabb, hogy rájöttem valami igazán fontos dologra. Loki ugyanaz, mint akibe én beleszerettem. Hiába isten, hiába "gonosz", hiába hazudott, ő ugyanaz, aki anno állva tapsolt nekem a színházban. Hiába tűnik úgy, hogy a két alak a két véglet. Loki felvett egy álarcot, ezáltal pedig meg tudta mutatni milyen legbelül, túl a haragon és gyűlöleten, túl a magányon és rémületen. Ő a világ legudvariasabb és legjobban szeretetre kész személye. Csak ki kell bontani, bízni kell benne. Ez először nekem is szörnyen nehéz volt. Bízni valakiben, aki mindenről hazudott, azután amiken keresztülmentem. Azt hiszem az idő nekünk kedvez.

Aztán ott van Steve. Szörnyen utálom magam, amiatt, hogy akaratom ellenére is hiú reményekkel tápláltam. Mondjuk egy időre még én is azt gondoltam, hogy lehet valami. Hogy Stevevel minden sokkal egyszerűbb. Oh, mi az nekem? Nem tudnám soha bántani. Önzetlenebbet nála nem is találni. Mégis, ahogy ő is mondta Loki a végzetem, hazudni pedig magamnak végképp nem szeretek. Az utóbbi hetekben rengeteget beszélgettem a Kapitánnyal. Mostanra a legjobb barátomnak mondhatom, bár Loki mindig mondja, hogy nézzem csak meg, Steve, hogy néz rám, szerintem neki is márcsak barát vagyok.

Végül a jelenlegi legnagyobb gondom vagy nem gondom még nem tudtam eldönteni. Jöttün vagyok. Ami azzal jár, hogy időnként random kék lesz a bőröm és furcsa minták dudorodnak ki a testemből. Ilyenkor elkülönítem magam minden létező élőlénytől, nehogy még egyszer ártson valakinek az az energiacsóva, ami kitör a tenyeremből.

És, hogy miért beszélek nagy napról?

Nos, eljött az idő, most, hogy mindenre emlékszem, Lokival elmegyünk Asgardba. Nem tudnék úgy együttélni a jelenlegi énemmel, hogy nem tudom miért vagyok ilyen. Hogy miért vagyok jöttün. Rengeteg kérdés kavarog most a fejemben. Ki az igazi családom? Vajon az öcsém is olyan mint én? Hogyan kerültem a Földre és miért vannak egy kislánnyal látomásaim?

Na igen. Mert látomásaim vannak. Általában egy kislány és egy kisfiú a szereplői. Jöttün gyerekek, Asgardban. Lokin kívül ilyenről nincs tudomása senkinek a Földön. Épp ezért megyünk Asgardba.

- Mags - szakított ki gondolataim közül Loki hangja az ajtó túloldaláról.

- Bújj be! - kiáltottam ki neki és már nyílt is az ajtó. Lokin a fekete-zöld-arany ruhája volt, amit úgy szerettem rajta. Haja kócosan omlott a vállára és mosolyogva lépdelt felém. A szoba közepére lerakott egy csomagot, majd felhúzott az ágyról és szorosan átölelt. Ennél tovább még nem jutottunk, mióta felébredtem a kómából.

- Hoztam neked valamit - súgta a fülembe, amitől végigfutott a hátamon a borzongás.

Közelebb lépett az előbb lerakott csomaghoz és kifűzte a masnit, majd az magától kinyílt és vakító fény kíséretében egy ruha emelkedett ki belőle. Ott lebegett előttem egy földig érő, sötétzöld, apró drágakövekkel kirakott szoknya. Tátva maradt a szám a csodálkozástól.