Csoda

Nosztalgia

- Maggie -

Némán lépdelünk egymás mellett Stevevel. Pár órával voltunk azután, hogy Bruce vért vett tőlem. Megvan az eredmény. Ennyire talán még sosem voltam izgatott és ideges egyszerre.

Nemsokára beértünk egy szobába. Bruce, Tony és Loki volt ott. Loki? De hát ő mit keres itt?

- Ő miért van itt? - kerdezte meg helyettem is Steve.

- Nyugalom - csitította Tony, majd vett egy nagy levegőt és belekezdett a mondandójába. - Maggie a véredben talált anyagot nem ismerjük - jelentette ki, mintha ez olyan kurva megnyugtató lenne.

- Hát ez baszott jó! - káromkodtam hangosan.

- Maggie, hogy beszélsz? - nézett rám feddőn Steve, de most nem érdekelt.

- Mi az, hogy nem ismeritek? Csak úgy szólnék, hogy ez nem épp normális.

- Maggie, kérlek nyugodj meg - jött oda hozzam Bruce, majd megfogta a kezem. - Valamit azért mégis tudunk róla - nyögte ki és Tonyra nézett.

- Nos, igen ezért van itt Loki - szólalt meg Stark kelletlenül, mire az említett istenséggel összenéztünk. Ő sem tud semmit.

- Mit akar jelenti, hogy ezért vagyok itt? - kérdezte lassan, minden szót óvatosan tagolva Loki. Tony és Bruce összenéztek, majd egyszerre szólaltak meg.

- Ez az anyag van Loki vérében is.

- Loki -

Nem hittem a fülemnek. Míg az én szám nagy mosolyra húzódott Maggie teljesen lesápadt.

- Mi? - ennyit tudott szegényem kibökni.

- Nem értjük mi sem egyelőre - mondta Bruce, mire Maggie teljesen kikelt magából.

- Nem értitek? NEM?! - kiáltott rá a két zsenire. - Véletlenül nem ti vagytok az okosok?

- Valójában milliárdos, playboy és ...

- OH FOGD MÁR BE STARK! - kiáltott Maggie, amitől még Tony is meghátrált egy kicsit. Kapitány utána nyúlt, de a lány már ki is viharzott a laborból.

Mindenki rám emelte a tekintetét, majd Steve elém lépdelt és közel hajolt az arcomhoz.

- Töröld le a mosolyt az arcodról Loki. Nem látod, hogy fél? - mondta méltóságteljesen, és be kell látnom igaza van.

Ismét egyedül maradtam. Vagyis azt hittem, míg nem láttam meg azt a jól ismert kék fényt.

- Steve -

Órák óta keresem Maggiet a toronyban, de mindhiába. Eltűnt. Fogalmam sincs mi ez az egész, de nem sejtek jót és valószínűleg a többiek sem. Azt már biztosan mondhatjuk, hogy nem földi eredetű az anyag, amit az ereiben találtak, és van egy olyan érzésem, hogy egyenesen asgardi. Értesítettük Thort, aki ebben a pillanatban érkezett meg.

- Hol van az öcsém? - kérdezte csöppet sem nyugodt hangon. Bruce utat mutatott neki, majd per perc múlva már ordibálás és pár ütés hangja csapta meg a fülünket. Ideje volt, viszont nem változtat a tényen, hogy Maggie még mindig nincs meg. Úgyhogy elnézést kérve a többiektől motorra pattantam és száguldozni kezdtem New York utcáin.

- Maggie -

Hármat kopogtam a nagy tölgyfa ajtón, majd pár másodperccel később már nyílt is.

- Úr isten Maggie! Te mit keresel itt?

- Oh Rob - ennyit tudtam mondani, majd az öcsém karjaiba borultam.

~pár órával később~

- Maggie néni! A labdát ide! - kiáltotta kisMaggie, miközben az udvaron játszottunk. Vissza is dobtam, majd ismét az öcsémékhez fordultam.

- Akkor ők komolyan léteznek? A bosszúállók? - kérdezte Rob még mindig teljesen elképedve.

- Nem is csak a bosszúállók, az egész univerzum - mondtam már sokadszorra. - Rob nem tudhatja meg senki, hogy nektek tudomásotok van erről, érted?

- Ne aggódj Mags, sima ügy!

- Majd én figyelek rá - súgta nekem Liz, a felesége, mire egy köszönömöt tátogtam neki.

Ez volt a könyebb feladat, viszont még nem kell tudniuk arról, hogy más vagyok... még én sem tudom pontosan, hogy mi. Csak azt tudtam, hogy nem akarok látni senkit. Még Steveet sem. Kell egy-két nap, aztán úgyis visszamegyek hozzájuk.

Mikor már teljesen besötétedett és Liz lefektette a kicsiket - közben megszületett a legkisebb Dazzling is, Rose - Robbal a vendégszoba teraszán üldögéltünk. Elszívtunk egy cigit, csak kis nyugtató gyanánt és beszélgettünk.

- Emlékszel, mikor kiskorunkban beleestünk a nagyinál a patakba? - nevetett fel Rob a kedves emlék felidézése végett.

- Melyikre gondolsz? - kérdeztem nagy mosollyal az arcomon. - Elég sok volt.

- Tudod, tél volt és mi overálban hülyéskedtünk a hóban. Aztán valamelyikünknek - itt sokat sejtetően rám sandított. - Támadt az a remek ötlete, hogy menjünk le a patakhoz, mert biztos befagyott.

- Oh igen már emlékszem! - kacagtam fel hátra vetett fejjel én is.

- Te mentél előre, már akkor is olyan bátor voltál, ezért neveztem el rólad a lányom. Tudod Mags, nagyon hasonlít rád. Nem meséltem, de  koraszülött, és egy hajszálon múlt csak az élete, vagyis már az orvosok sem hittek benne. Szörnyű volt, nem akartam elveszíteni még valakit. Aztán hipp-hopp megerősödött. Akkor lett a neve Maggie - mesélte Rob, mire könnyek gyűltek a szemembe.

- Oh Rob - kezdtem volna az ömlengést, mire ő közbevágott.

- Szóval te mentél elől a befagyott patakon - nevetett fel. - Emlékszem, hogy mondtam, hogy félek, mire te jó nővérhez méltón kihúztad magad és hátrafelé sétálva mondtad, hogy: Ne félj, amíg engem látsz! Majd puff! Végszóra betört a jég, te pedig elmerültél - fejezte be, mire már örömkönnyek lepték el az arcom és hasamhoz szorítottam a kezem, ami a nevetés hatására görcsölni kezdett.

- Aztán mikor segíteni próbáltál beestél mellém - mondtam tovább két kacaj közt. - Átfagyva, vacogva mentünk be a nagyihoz, aki beledobott minket a forró vízbe... Ah még most is éget - rázkódtam meg az "élmény" felidézésére.

Aznap este rengeteget nevettünk. Hosszú idő után az első felszabadult és boldog estém volt. Távol éreztem magamtól mindet gondot és bajt. Egészen hajnalig nosztalgiáztunk Robbal, mikor Rose felébredt ő pedig "jó éjszakát" kívánva elment a kicsihez.

Bebugyolálva feküdtem a teraszi heverőn és a csillagokat kémleltem. Mi van ha nem csak az hazugság, amit a világról hittem, hanem az is, amit magamról.

Mit mesélnek a csillagok? Kérdeztem csak úgy magamtól, elmélkedve.

- Sokmindent meg tudunk állapítani belőlük - szólalt meg hirtelen egy hang mellettem, mire egyből összerázkodtam és már sikoltani akartam, mikor az alak a szemembe nézett. - Ne félj, én vagyok. Loki