Csoda

II. évad

fél évvel később

- Maggie -

A pszichológusomtól tartok hazafelé. Újabb próbálkozás. Újabb kudarc.

Fél éve már, hogy kiderült minden, amit a világról hittem hazugság.

Minden, amit róla hittem hazugság. Éjjelente riadok fel, nappal élem újra, ahogy a tetőn állunk.

Ő velem szemben. Fekete, arany és méregzöld ruhában. Hosszú fekete hajjal, és sötétzöld szemekkel. Még mindig másodpercről másodpercre fel tudom idézni a történteket.

'Kinyitottam a szemem. Végigmértem tetőtől-talpig. Belemélyedtem a szemeibe és összetört bennem egy világ. Konkrétan az egész világ. Tudtam, hogy ez nem egy rossz vicc és ahogy a valóság felkúszott a gerincemen kirázott a hideg. Megfagyott a levegő köztünk. Tom... vagy akárki is legyen hirtelen megszólalt.

- Maggie - mondta ki a nevem elhaló hangon. - Kérlek... - kezdte volna, ha nem gördül le az arcomon egy könnycsepp. Három lépés és már ott is termett előttem. Ujját végigsimította arcomon én pedig egy kis időre elfelejtettem, hogy átvert. Átvert és becsapott. Hazugság volt minden. A szerelme, a féltése, az óva intése. Minden.

Hirtelen leráztam magamról a kezét és hátrálni kezdtem.

- Lo...Loki? - kérdeztem remegő hanggal.

- Igen, teljes valóságban - szólalt meg, majd, hogy bizonyítsa állítását egy varázslat vagy mi a szösz segíségével megsokszorozta magát, majd ismét csak ő volt jelen. - Kérlek, had mondjam el mi ez az egész...

Tovább hátráltam, ő pedig tovább könyörgött. Nem tudtam semmire sem figyelni csak a fejemben lüktető szóra, *hazug hazug hazug*.

- Maggie kérlek állj meg - mondta és a karom után nyúlt, ám ekkor eltűnt alólam a talaj.

Zuhanni kezdtem. Az épület tétjéről zuhanni. Sokk. Ájulás.

Halál?

- Loki -

Megtudta. Utál. Utálom magam. Tudom, hogy minden szavam értéket vesztette, amit eddig mondtam neki. Pedig nem hazudtam. Vagyis de... Hazudtam arról, hogy ki is vagyok. Hazudtam neki a világáról, pedig tudtam az igazat.

Hazudtam és kiérdemeltem a rangom. A csínytevések istene, mégis most először kicsit sem élveztem.

Fáj látni, hogy a nő, akit életemben talán utoljára szerettem igazán, most teljesen összetörik. Miattam. Egy szörnyeteg vagyok. Mások érzéseit tényleg magasról le******, de ő fontos, az egyetlen, aki fontos.

Hátrál tőlem egyre jobban. Szólongatom, kérlelem... komolyan szánalmasan könyörgök, de nem érdekel. És őt sem...

Tovább lépdel hátrafelé, már majdnem a párkány szélére ér. Hülye ötlet, nagyon hülye ötlet tudom, de a keze után nyúltam, aminek hatására egy nagyobbat ugrott hátra.

Lezuhant. Zuhant a mélybe.

Gondolkodás nélkül utánaugrottam és szerencsémre még a föld előtt a mellkasomhoz szorítottam ájult testét. A földetérés fájt, de talán az összetört lelkem mégjobban. Karjaimban vittem vissza Maggiet a szállodai szobánkba. A mi szobánkba...

Órákig figyeltem le-fel emelkedő mellkasát és a kezét szorongattam. Aludt.

Hajnalban felkeltem és egy papírt elővéve leírtam életem legfájdalmasabb levelét. Minden benne volt. Minden érzés és minden, mi igaz.

Hosszúra sikerült, de minden benne van. Nem akarom elengedni a tollat, mert tudom, hogy akkor vége. Végleges. A végleges pedig ijesztő.

Utoljára az ágyához lépek. Talán utoljára látom az arcát ilyen közelről. Talán utoljára csókolom meg a homlokát. És talán utoljára suttogom neki halkan:

- Szeretlek...

- Maggie -

A levelet azóta minden nap átolvastam. Szinte szóról szóra tudom a szövegét. Eljött az idő ma is, hogy átfussam. Amint kicsomagoltam az igényesen összehajtott lapot egy könnycsepp lepörög az arcomon, majd hangosan olvasni kezdem:

Drága Maggie!