– Dorothea Elizabeth Martin... – nézett mélyen a szemembe. Megőrjít, a szívem dübörög, a fülem sípol, alig hallom a szavait. – ... hozzám jönnél feleségül? – puppillái kitágultak, nem pislogott, a levegőt bent tartotta, az volt az utolsó lélegzete, amit a nevem után vett. Éreztem, hogy megremegett a lábam, a hideg verejték csiga lassan végiggördült a hátamon, miközben meg-meg állt, épp úgy, ahogy az én szívem is tette. Eltelhetett vagy fél perc, mire szólásra nyitottam a számat, előtte nyeltem egyet és óriásit sóhajtottam. A szemeim csípték a könnyek, a lelkemet valami egészen megmagyarázhatatlan dolog szorongatta...
– Sha-shawn... Én, én nem állok készen erre. – gördült le az első könnycsepp az arcomon. Ajkai elnyíltak egymástól, de szólt semmit. – Nekem ez nem megy, sajnálom. – ráztam meg a fejem, majd sarkonfordultam és kirohantam az épületből. Odakint szakadt az eső, az időjárás olyan gyorsan változott meg, akár az én életem. Az egyik pillanatban még hétágra sütött a nap, most pedig az eső a könnyeimet utánozza... Eszeveszetten rohantam haza, fojtogatott a sírás, a könnyek és a víz áztatták az arcom, a hajam a teljesen a fejemre tapadt...Otthagytam őt, otthagytam életem szerelmét. Nemet mondtam neki, amikor én ígértettem meg vele, hogy sose hagyjon el. Elrontottam, minden visszafordíthatatlanul elrontottam.
Futottam, a vér dübörgött a fülemben, nem hallottam semmit, csak rohantam... Egészen a lakásomig, mintha tökéletesen ki lett volna számolva, addig tartott az erőm. Feltéptem az ajtót, majd bevágtam magam mögött és térdre rogytam. Hangos huppanássak értem földet, arcomat a plafon felé fordítottam és keservesen felzokogtam. És csak zokogtam és zokogtam.
Tompán érzékeltem a külvilágot, mintha mindent korlátoztak volna, homályosan láttam, alig hallottam, az orromat viszont még mindig Shawn illata marta, marta, mert tudtam, hogy nem látom mostanában. Eszméletlen fájdalmat éreztem, a szívem millió meg egy dararbra hullott és ezt csak magamnak köszönhetem. Iszonyú bűntudatom és hiányérzetem volt, úgy éreztem én már soha többé nem fogom érezni, hogy mi is a boldogság...
Feküdtem a földön, szemeimet összeszorítva vártam, hogy enyhüljön a kínzó fájdalom. Úgy tűnt felemészt, egy ponton azt hittem, hogy végem, a lelkem elhagyja a testem és vége... De ez sajnos nem így történt, a halál túl nagy megváltás lenne, egy olyan merénylet után, amit a szerelmünk iránt követtem el. Ugyanúgy haldoklott a másik felem, mint Shawné, ha még nem jobban. Megbántottam, csalódott bennem és valamilyen szinten megaláztam is azzal, hogy nemet mondtam. De nekem ott volt az óriási súly a mellkasomon, a fájdalom, a teher, amit akárhogy próbáltam, nem tudtam letépni magamról. Hisztérikusan kezdtem el lerángatni magamról a ruhát, hátha... De a lelkiismeretfurdalás a ruháimmal együtt nem jött le.
Laying on the bathroom floor, feeling nothing,
I'm overwhelmed and insecure, give me something...Fekszem a fürdőszobapadlón és érzem a semmit,
Leterhelt és bizonytalan vagyok, adj valamit...Elindult a fejemben az In my blood... Csak keservesen sírtam továbbra is, nem tudtam mozdulni. A hideg padlón, felső nélkül, összeszorított szemekkel és könnyektől ázott arccal...
Halihó!!! Itt is lenne az első rész, igen tudom, rövid, de csak azért, mert ebben akartam megmutatni Dor érzéseit, a többi már a megszokott 1200-1400 szavas fejezet lesz. Remélem teszett nektek, örülök, hogy itt vagytok. ❤️
Dorina
YOU ARE READING
Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)
FanfictionA könyv az Egy csepp magány, egy csésze kávé folytatása, ha még nem olvastad, mindenképp kezdd azzal! 😀 Link az első évadhoz: https://my.w.tt/5DyXWqqvOR Lehetséges, hogy újra és újra elrontok mindent? Miért taszítok el magamtól mindenkit aki szere...