Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

42. Fejezet

Két felnőtt ember kuporog az ágy szélén. Sírnak. Mindketten. Keservesen és végeláthatatlanul. Olyanok egymásnak, mint egy lyukas ruha és tű. Az egyik segíthetne a másikuknak, de hiányzik a cérna. Képtelenek megoldani a problémájukat. Mert ők csak egy lyukas ruha és tű... És hiányzik a cérna.

Ez volt az a pillanat, amikor nem kellettek szavak. Úgy igazán, szótlanul próbáltuk túltenni magunkat az elmúlt néhány percen. Mert mást nem tehettünk, az idő kerekét nem lehet megállítani. Majdhogynem egyszerre hagytuk abba a sírást. Shawn óvatosan felemelt, szinte próbálta nem érinteni a bőrömet, mintha fájna. Lerakott a helyemre és betakargatott.
– Én... – kereste a szavakat. – Egyszerűen nem tudok mit mondani... – túrt a hajába idegesen. – ...tudom, hogy szinte nem ér semmit, de akkor is, nagyon sajnálom. Tényleg nem akartalak bán... – lehajtotta a fejét. Nem szólt többet. De hogy tudtam volna haragudni rá, amikor annyira, de annyira szeretem őt?
– Shawn, nagyon szeretlek. – nyomtam égő homlokára egy csókot. – És mindig is szeretni foglak. – hozzábújtam, mire esetlenül átkarolt.
– Én is szeretlek, és soha többé nem csinálok veled ilyet, ígérem...

Másnap reggel gyorsan összeszedtük a holminkat és indultunk a reptérre. Shawn kitalálta, hogy csak mi ketten megyünk haza, ne csesszük már el a többiek szünetét, hiszen ez valami olyasmi akart volna lenni, így a turné közepén. Így most ketten ülünk a gépen, egymással szemben és megint nem szólunk semmit. Kínomban már elővettem egy könyvet a táskámból, amit már ezer éve cipelek magammal és azt kezdtem el olvasni. Vagyis, olvastam a sorokat, de semmit sem fogtam fel belőlük. Zúgott a fejem a millió meg egy gondolattól. Hiába próbáltam rendet tenni, egyszerűen képtelenségnek tűnt. És ezen csak egy ember tud segíteni. Aki épp velem szemben ül és a telefonján babrál. Nem akartam megzavarni. Gondolkodó arcot vágott, valószínűleg munka, így inkább hagytam.

Jó húsz perccel később éreztem magamon Shawn rám szegeződő tekintetét, így felpillantottam, és kérdőn néztem rá.
– Már vagy 10 perce nem lapoztál, tudom, hogy nem is olvasol. – mosolygott hamiskásan. – Én sem tudok koncentrálni. Semmire. Meg kellene beszülnünk.
– Tudom. – tűrtem egy tincset a fülem mögé. – Persze, hogy nem tudok olvasni. A fejemben egy hatalmas piros lámpa villog, akkora zűrzavar van odabent. Mint amikor egy fonalgombolyag lebomlik és hiába szaladsz a vége után, nem tudod elkapni, csak egyre és egyre távolabb kerül tőled, majd a végén csak egy hosszú madzag marad.
– Ezt most nem egészen értem, de mindegy is. – legyintett. – Add csak ide a kezed, kérlek! – nyújtotta ki a két tenyerét, majd belehelyeztem az enyéimet. – Tisztában vagyok azzal, hogy mekkora csalódást okoztam. – szegezte a szemét a padlóra. – Remélem nem érzed úgy, hogy félreismertél. Nem vagyok ilyen, esküszöm. Nem tudom, mi váltotta ki ezt belőlem, de le fogom győzni. Nem hagyom, hogy elüldözzelek téged magam mellől, nem akarok öngyilkos lenni. Mert ha te nem lennél velem, az felérne számomra az öngyilkossággal. Emlészkel, amikor megkértem a kezed, és először nemet mondtál? Valamiért ugyanazt az űrt érzem most is, pedig itt vagy velem. Dor, te vagy az orvos... Segíts rajtam, nem akarok így élni! – hiretelen nem is tudtam, hogy mit mondjak.
– Fogd a telefonod! – kértem. Furcsán nézett rám, de megtette.

Dor: Menjünk be a hálóba, a két utaskísérő úgy bámul, hogy majd' kiesik a szemük.

Shawn: Rendben.

Felpattantunk, és a két igen dekoratív hölgy legnagyobb bánatára eltűntünk az ajtó mögött.
– Nem tudom mi történt. – sóhajtottam fel. – Fogalmam sincs, hogy mi van velem, de egyszerűen nem talátam meg a hangot a szüleiddel és ez elkeserített. És annyira nyomoroultul éreztem magam... Pedig én próbálkoztam, ennyire még egy emberre sem akartam jó benyomást kelteni, de mégis elértem az ellenkezőjét.
– Túl görcsösen álltál hozzá, ez volt a baj. Erőltetetten beszéltél, ezért egy kicsit ők is ridegebbek voltak az átlagosnál. De ne aggódj, Picim, minél többet találkoztok, annál természetesebben fogtok viselkedni egymással.
– Remélem. – rágtam a szám szélét. – Viszont ez a kisebb probléma. Mi történt veled, Édesem? Mondd el! Mindent szeretnék tudni, különben nem tudok segíteni neked, bármennyire is szeretnék.
– Ahj, Dor... Olyan nehéz erről beszélnem. – nézett rám fájdalmas arckifejezéssel.
– Ugye nem vagy beteg? Mondd, hogy nem! – kerekedtek ki a szemeim. A szívem háromszor olyan gyorsan kezdett dobogni, sőt, a vér szabályosan dübörögni kezdett a fülemben az izgalomtól.
– Nem, dehogy! Te vagy az első, akinek elmondanám. – megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
– Akkor? – fürkésztem továbbra is az arcát.
– Meghosszabbítottuk azt a rohadt szerződést 5 évre. Nagyon nem kellett volna. – rázta a fejét.
– Miért?
– Dor, egy szörny vagyok, érted? Nem szeretem már ezt csinálni. Belefáradtam. Már csak műmosollyal megyek fel a színpadra. Eltűnt a varázsa, érted? Lehet, hogy túl korán kezdtem, sőt... Idén már 15 éve vagyok a pályán. Ez pontosan ugyanannyi, mint a "normálisan élt éveim". Nem megy. Nem akarom. Elég volt. Nem verhetem át a rajongókat. Egy csomót fizetnek a jegyekért, és mit kapnak? Egy kiégett embert, aki csak azért mosolyog, mert kell. Nem akarok másokat becsapni, magamat sem, de főként téged nem. Tudom, hogy azzal vigasztalod magad, amikor elmegyek, hogy én jól érzem magam, mert azt csinálom, amit szeretek. Pedig nem így van. Azt csinálom, amit valaha szerettem. Olyan ez, mint amikor kicsiként szeretsz mondjuk a kisautóiddal játszani. Aztán felnősz, és nevetsz, hogy ezen meg a mi a francot tudtál élvezni. Többre vágysz, sokkal. Mondjuk ez nálam pont fordítva van. Kevesebbre vágyom. Nem akarok már az a Shawn Mendes lenni, aki folyton a rajongóival foglalkozik, nekik él és ők a legfontosabbak neki. Mert ez nem így van. Én veled akarok foglalkozni, neked akarok élni, mert te vagy számomra a legfontosabb. Mégsem tehetem, mert köt az a nyomorult szerződés.
– Mi történik, ha felmondod? Ha összetéped, hogy kész, elég volt? – kérdeztem hirtelen felindulásból.
– Hogy mi történik? Tönkretesznek, Életem. Bemocsoklják az én, és a   családom nevét is, kiforgatnak a vagyonomból és elvesznek tőlem mindent, ami nekem fontos. És senki sem tehet ez ellen semmit. Sem Andrew, sem te, se senki. – mondta lemondóan.
– Vagy talán mégis. – gondolkoztam hangosan. – Az ilyen típusú szerződések kitérnek az egészségügyi állapotra, nem? Vagyis én így tudom. Akkor felbontható minden következmény nélkül, ha valami ilyen jellegű problémád van.
– És mit csináljak? Vágjam le a kezem, hogy ne tudjak gitározni, vagy mi?
– Nem, dehogy! A mentális egészséggel el lehetne játszani. Millió meg egy ilyen zavar van, és ha megtaláljuk a megfelelő orvost, ő kiállíthat neked olyan papírokat, amelyek eltiltanak az ilyesmitől. Maximum egy ideig kórházban kell lenned, talán pár napig. Meg lehetne szervezni. Ismerek egy csomó embert, pénzért bármire képesek és hallgatnak is.
– Tehát azt mondod, játszuk el, hogy elmebeteg vagyok, és felbonthatom a szerződést? – vágott elképedt arcot.
– Tudsz jobb megoldást?
– Dor, te egy zseni vagy! – ölelt át jó szorosan.
– Azért vagyunk, hogy segítsünk egymásnak, nem?
– Azért is! – mosolygott boldogan.
– Végre mosolyogsz, el sem hiszem! –simogattam az arcát a hüvelykujjammal.
– Hogyne mosolyognék, amikor egy ilyen okos nő az enyém... Szeretlek.
– Én is. Nagyon.
– Tudom. – megjelent a kisfiús vigyora. Megkönnyebbülés volt látni. Jó, hogy végre megnyugodott.
– Amint vége az egyesült királysbeli turnénak, azonnal "megbetegszem". – bólogatott hevesen.
– Én nem kényszerítelek bele semmibe, csak akkor megyek bele ebbe a színjátékba, ha tényleg ezt akarod. Nem szeretném elvenni tőled, ha szereted, sőt. Boldoggá tesz, ha látom, hogy boldog vagy. Örülnék, ha azt csinálnád, amit tényleg szívvel-lélekkel tudsz csinálni és örömet okozol vele saját magadnak. Mert ez a fontos. Hogy boldog légy, mert akkor én is az vagyok.
– Túl jó vagy hozzám, Dor. – a bólogatást fejrázás váltotta fel.
– Pont olyan jó vagyok hozzád, mint amilyen te hozzám.
– Ez nem igaz! – csattant fel.
– Mi-miért? – megijedtem.
– Sosem lennél képes bántani. Sem szóval, sem tettel. De én tegnap majdnem megtettem.
– Én nem emlékszem rá. Elfelejtettem. Felejtsd el te is! Meg sem történt.
– Ezért mondtam, hogy túl jó vagy hozzám...
– Szeretlek.