Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

53. Fejezet

(A dalt hallgassátok hozzá, olyannyira megtermeti a hnagulatot, hogy garantáltan szükséges lesz pár zsepi)

– Szeretlek. Mindennél jobban, és sosem akarlak elengedni téged. Csakis akkor, ha te menni akarsz... – néztem fel rá szomorúan, hiszen nekem a legfontosabb, ami neki jó. Még akkor is ha nekem fáj.
– Én is nagyon szeretlek. És erre sosem fog sor kerülni.

– Most az egyszer mondom azt, hogy aranyosak vagytok. Csak az esküvőtökön engedélyezett a nyáladzás. Gratulálok az ifjú párnak! Mr. és Mrs. Mendes, sok szerencsét a közös utatokon!

– ...gondolom, most szeretnétek ketten maradni, igaz? – Andrew tapintatos, karácsony van? Shawn válasz gyanánt csak bólintott, de nem nézett rá. Képtelen volt elszakítani a tekintét rólam, ahogy én sem tudtam róla. Megvan az az érzés, amikor valami túlságosan szépet álmodsz, és nem akarsz felébredni, vagy ha mégis, igyekszel visszaaludni? Vagy mikor annyira szeretsz egy zenét, hogy milliószor meghallgatod egymás után, és imádkozol hogy sose und meg? Ez pontosan olyan volt. Nem akartam, hogy vége legyen. Az életeink sokáig külön szálakon futottak, de most, hogy végre ténylegesen együtt lehetünk, egymásra találtunk, olyan erősen egymásba fontódtak, és olyan erős kötelet alkot, hogy sem a féltékenység, sem a média, sem a családjaink, vagy egyetlen rosszakarónk szennyezett kése vagy ollója sem tudja elszakítani, szétválasztani pedig egyenesen képtelenség, hacsak nem az elejétől kezdené valaki, az pedig a múlt, senki sem képes a megváltoztatására. Így hiszem, hogy örökké együtt fogunk maradni.

Shawn szemei olyan mélyen magukba szippantottak, mint egy feketelyuk. Fizikai fájdalmat okozott volna másra nézni. A barna, mézbarna és zöld tökéletes elegye a mélybe rántott, és odaláncolt, viszont menekülni eszemágában sem volt. Egyszerre éreztem magam vaknak és a világ legtisztábbanlátójának. Elvakultam, mert rajta kívül képtelen voltam mást érzékelni, ugyanakkor őt olyan részletességgel és tökéletesen láttam, minden gyönyörével és hibájaval együtt, hogy egy életre az elmémbe égett. Örökre.

– Képtelen vagyok szavakba önteni, hogy mit érzek most... – suttogtam még mindig a házasságkötő-terem hátuljában ácsorogba az ajkára.
– Ha ez megnyugtat, ugyanígy érzek. – mosolygott zavartan.
– Látom a szemeiden... – fogalmam sincs, mennyi időt töltöttünk így, egymást bámulva. Andrew már egy ideje eltűnt, ahogy az anyakönyvvezető is. Az ablakon beszűrődő napfényből ítélve már jócskán három után jártunk, ami egyet jelentett azzal, hogy egy teljes órája házasok vagyunk. Sokan mondják, hogy ez csak egy papír, semmin sem változtat. Hát, akkor nézzenek csak ránk, mi vagyunk az élő példa. Egy órára teljes transzba estünk a tudattól, hogy házasok vagyunk, még akkor is, ha tudjuk, nem viselhetjük publikusan a gyűrűinket egy darabig. De valahogy már ez sem izgat. Annyira ambivalens érzéseim vannak, egyszerre szeretném megtartani kettőnknek az egészet, a meghittségét, és mégis ki akarom kiáltani az ablakon, hogy ő a férjem. Lehet megőrültem. Lehet, hogy ezt teszi az eufórikus hangulat.

– Menjünk haza, mielőtt elsírom magam a boldogságtól. Akkor bukott az útleveles tervünk. – szólalt meg tényleg rekedtes hangon. Annyira boldog, hogy sír. Én is zokogtam belül. Kívülről csak a fátyolos tekintetem árulkodott erről, és a már-már begörcsölő arcizmaim a mosolygástól.
– Shawn, annyira értelmetlen lenne nélküled az életem. – simitottam végig az arcán.
– Dor, annyira kibaszottul szeretlek, hogy az összes rohadt csöpögős dalom képtelen lenne elmondani, és én sem tudom. – összehúzta a szemeit, de a könnyek utat törtek maguknak. A forró cseppek meteoritokként hullottak az öltönyére, egyenesen fénysebességgel. Óvatosan közelebb húztam magamhoz Őt, és az arcán a könnycseppek helyét egyenként végigcsókoltam. – Mindig szeretni foglak, bármi is történjék.
– Shawn, szavak nélkül is tudom. Rád vártam egész életemben, de azt sosem képzeltem, hogy ennyire foglak szeretni. Azt meg főleg, hogy te is engem. Azt sem tudtam, hogy ez lehetséges. Miért szeretsz ennyire? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs. Mindenedért. Veled minden olyan jó. Olyan, mintha egy álomvilágban élnék. Te vagy a legjobb dolog, ami velem történt. – ezen a ponton már én is sírtam.
– Bárki mást megkaphatnál.
– Nekem akkor is csak te kellesz, mert téged szeretlek, és főként, mert te szeretsz engem. – Hihetetlenül gyönyörű volt ez a pillanat, igyekezetem nem a feltehetőlegesen ezek után következő mélyrepülésre gondolni, és megélni a mostot. De ezek után tényleg úgy éreztem, mindenre képesek vagyunk együtt, és bármit túlélünk, akárkivel szembeszállunk. Egymásért. Értünk. A gyerekünkért. A családunkért. Az életünkért.