A könyv az Egy csepp magány, egy csésze kávé folytatása, ha még nem olvastad, mindenképp kezdd azzal! 😀 Link az első évadhoz: https://my.w.tt/5DyXWqqvOR
Lehetséges, hogy újra és újra elrontok mindent? Miért taszítok el magamtól mindenkit aki szere...
– Mivel te és még a legjobb orvosok közül páran elmentek innen szeptembertől, elég sok kolléga döntött úgy, hogy itthagyja a St. Dunstont. Mert elmész te, elmegy Dr. Thomson, Thomson miatt Zoe, Zoe miatt Urban és még sorolhatnám. Sokan elmennek, ezért mindenkire több feladat hárul, amit jó néhányan nem akarnak elfogadni, ezért ők is lelépnek. Rengetegen fogják megkapni a végkielégítésüket a nagyobb nevű orvosok közül mostanság, így akik valójában húzzák a szekeret, az ápolók, az asszisztensek, a takrítók, portások, karbantarók és sorolhatnám nem kapják meg a fizetésüket. Vagyis megkapják, de jóval később és jóval kevesebbet, mint amennyi járna. Ez pedig egyet jelent még több felmondóval és azzal is, hogy nem tudom majd eltartani a kisfiam. Köszönhetően nektek, elismert és tekintélyes orvosoknak.
– Ez lehetetlen... – ráztam a fejem. – Ilyen nincs. – Dehogy nincs és meg is fog történni. Lehet, hogy neked nem tűnne fel fél havi fizetés hiánya, de nekem és a normál embereknek nagyon is. Sőt, neked az a fél havi fizetés a kőgazdag, híres vőlegényed mellett szó szerint semmi. Mostanság amilyen képeket látni rólad, hogy milyen ruhákban és cipőkben jársz az oldalán... Az egyik estélyid négyzetcentimétere drágább lehetett... – Matilde, miért lettél velem ilyen ellenséges? És ezt honnan vetted? Hm? – gyűltek könnyek a szemembe. – Te vagy a legjobb barátom, neked mondok el szinte mindent, mégis te támadsz hátba? Semmi rosszat nem tettem ellened, semmit. Csak próbálom megvalósítani az álmaim... – töröltem le egy könnycseppet az arcomról. – Ahogy sokan mások is. És tenni fogok azért, hogy mindenki megkapja a fizetését, a St. Dunston a legjobb klinika a közelben, amíg a másikat át nem adják, ezt nem engedheti meg magának. Sem a klinika, sem a főorvos. Ez lehetetlen. – ráztam a fejem. – Pedig nagyon is megtörténik. – Megyek a főorvoshoz. Most azonnal. – álltam fel indulatosan, majd feltéptem az iroda ajtaját és becsaptam magam után. Kaptam pár lesajnáló pillantást, vagy, tudjátok, ez teljesen megőrült?! Mi baja? Biztosan csak megjött neki... A legrosszabb, amikor ezeket a mondatokat hallod is és nem csak beképzeled magadank... Jelen pillanatban viszont nem értem rá ezekekkel foglalkozni. Ki kellett állnom a kórházért. A munkahelyemért, ami már nem sokáig az, de akkor is felelőséggel tartozom az itt dolgozókért. Ennek a helynek köszönhetem életem két legjobb élményét. A férfit, aki boldoggá tesz, mindent...
Határozottan kopogtattam az igazgató ajtaján. – Szabad. – megkaptam a zöld jelzést, szuper. – Campbell professzor. – léptem be a hatalmas, inkább lakosztályhoz hasonlító irodába. – Martin professzorasszony. – fel sem nézett. – Csak Dorothea... – tűrtem a fülem mögé egy tincset. Még a doktort sem szoktam mondani bemutatkozásnál, nemhogy a professzort. Olyan, mintha lekicsinyleném a másik embert. Nem szeretem ezeket a címeket. – Mit tehetek érted? – végre felpillantott. – Ülj le. – mutatott az előtte lévő székek egyikére. – Nézze Uram, egy nagyon fontos ügyről lenne szó. – kezdtem bele. – Hallgatlak. – emelte rám a tekintetét. – Csak pletykaszinten hallottam, de szerintem ez egy olyan dolog, ami súlyosan ártana a kórház hírnevének. Ez pedig az, hogy a végkielégítések miatt a fizetések késnek és lényegesen csökkeni fognak. – Hm, ez valóban így van. De mi ezzel a baj? Te nem vagy érintett ebben, neked ez nem jelent anyagi kiesést. – Viszont a kórház dolgozóinak felének igen. Attól tartok, hogy esetleg demonstárcióba fognak, ami hátráltatná az betegellátást és súlyosan rongálná a hírnevünket. – magyaráztam. Úristen Dorothy, hogy tudsz így beszélni, jézus... Jó nyugi, ez most a kisebb baj, de mit fog szólni Campbell?! – Hát... – fogta meg az állát. – Őszintén a demonstrációra nem is gondoltam, de mondasz valamit. Van ötleted, hogy hogyan oldjuk meg a problémát? – Sajnos nincs, de ha esetleg összehívna egy meetinget a vezetőkkel, talán Önök valamit ki tudnának találni megelőzésképp. – erre nem válaszolt semmit, csak a kis készüléke után nyúlt és beszélni kezdett a mikrofonba. – Sürgősen kérem tárgyalásra a osztályvezetőket, a főnővért és az egyéb szekció képviselőjét. – egyéb szekciót. Mennyire rühellem ezt a megbélyegzést. Esküszöm, itt hierarchia van... Az egyéb szekcióba tartoznak a karbantartók, takarítók és a egyebek. Szégyen... – Köszönöm az észrevételt. Igazán sajnálom, hogy tőled is búcsúznunk kell Dorothy, olyan szépen tetted a dolgod, jó munkaerő voltál. Az édesapád bizonyára büszke rád. – Elismerő, Campbell professzor. Köszönöm. – biccentettem diplomatikusan. Campbell egy igazi csendes diktátor, mindenki engedelmeskedik neki, szó nélkül tesszük a dolgunkat, amit ő meg is hálál, nem panaszkodhatok a fizetést illetőleg. Óriási tekintélye van, hatalmas koponya, de már nem fiatal. Nemsokára ő is visszavonul.
A vezetők sorban érkeztek az irodába, mindenki értetlenül pislogva lépkedett egy-egy szabad hely felé, majd kíváncsian tekintgettek hol rám, hol pedig Campbellre. – Hölgyeim és uraim. – csapta össze a tenyerét, miközben felállt. – Felmerült egy igen jogos észrevétel, Martin professzorasszony – a hideg is kiráz ettől a szótól. – részéről. A végkielégítések miatti fizetéskésleltetés nagy felháborodást váltott ki a dolgozók körében... – nem igazán figyeltem, ugyanazokkal az érvekkel állt elő, mint én, így konkrétan nyitott szemmel aludtam.
A kollégáim sem jutottak el a megoldásig, a teljes munkaidőmet töltöttük az irodában tanácskozva, így 4-kor a fáradtságtól vörös szemekkel hagytam el a klinikát. Borzalamasan meleg volt odakint, rajtam pedig fekete ruha volt, így siettem haza, hogy megszabadulhassak tőlük.
Otthon tényleg az első dolgom volt levenni magamról a fekete göncöket, átvettem egy fehér trikót és egy szürke rövidnadrágot. Sokkal jobban éreztem magam. Addig a pillanatig, amíg nem rezgett a telefonom, üzenetem érkezett. Először boldogan néztem az előlapi kamerába, hogy az arcom felismerésével feloldjon a képernyőzár, majd megláttam, hogy nem Shawn írt, hanem Michael.
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Dorothy, kedvesem... Azt hiszem hányingerem van. Undorító, borzalmas ez az ember. De a leggázabb az, hogy képes voltam szeretni őt... Mitöbb, hozzá akartam menni.
És kinéztem az ablakon. Abban a pillanatban a telefonom kihullott a kezemből és hatalmas csattanással ért földet. Akkor pont nem érdekelt a telefonom kijelzője, vagy az, hogy valószínűleg összetörött az esés következtében...
Ott állt előttem vagy 1000 paparazzi, operatőr és riporter. Michael elmondta nekik, hogy hol lakom... Képes volt nekik elmondani. És kitudja, hogy még mit meg nem tett. Villám gyorsan leengedtem a redőnyöket, behúztam az összes függönyt, a létező összes zárat bezártam az ajtómon és rettegve ültem le a kanapéra. Nem tűnik nagy dolognak ez a csomó ember, de ha jobban belegondolok bánthatnak... Utálom a tömeget, rosszul vagyok ettől rengteg kíváncsi embertől.
Nyugodj meg Dorothy, bent vagy a lakásban, minden be van zárva és biztosan nem akarnak majd betörni... Ekkor jutott eszembe a telefonom. Félve tettem le csupasz lábaimat a szinte égetőnek ható parkettára. Amint a talpam érintkezett az elvileg sima felülettel, úgy éreztem, mintha millió tüske szúrta volna át a lábfejemet. Megmarkoltam a kanapé szélét, hogy ne essek össze. – El kell jutnom a telefonomig... – sziszegtem a fogaim között. Térdrerogytam. Eluralkodott rajtam a pánik. A lelki szemeimmel láttam, ahogy a rengeteg ember bejön a lakásomba és a kérdéseikkel darabokra szaggatnak, akár az éhes orszolánok egy védtelen gazellát. Sőt, csak egy darab húst. Hiszen Michael úgy dobott oda nekik, mintha csak egy darab hús lennék. A rémképek nem hagytak nyugodni, összeszorítottam a szemem és folytak a könnyeim, de tovább kúsztam...
Tudtam, hogy semmi bajom nem lehet, de az agyom képtelen volt felfogni az adott tényeket. – Dorothy, ez képtelenség, nyugodj már meg. – mondtam magamnak a sírástól remegve. Rápillantottam a kezemre, amin a Shawntól kapott gyűrű ragyogott. A zokogástól eltorzult, könnyektől áztatott arcomra akaratlanul is mosoly ült ki. – Gondolj Shawnra, gondolj Shawnra... Végül elértem azt a nyomorult telefont. Jól sejtettem, a képernyő pókhálósra törött. Reménykedve nyomtam meg egy oldalsó gombot. Hála az égnek reagált és tudtam használni. Próbáltam normalizálni a légzésem, hogy tudjak rendesen beszélni, miközben Shawn nevét kerestem. Aztán hirtelen megláttam egy másik nevet.
Andrew Gertler
Nem szólhatok Shawnnak, lehet épp koncertje van. Egyébként meg csak borzalmasan ideges lenne és nem tudna józanul gondolkozni, ahogyan én sem. Egy roncs vagyok, mások segítségére van szükségem... Vannak pánikrohamaim. És nem tudom kezelni őket. Tárcsáztam Andrewt.
