Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

23. Fejezet

– Dor, én ezt már annyira megszoktam, hogy nem is gondoltam arra, hogy...
– Hogy ez engem bánt, tudom. De nem vagyok féltékeny és te se légy az, megmérgezi a kapcsolatot. Tudod, ha ez megnyugtat, te milliószor jobban nézel ki, mint ők ketten együttvéve. Meg, neked szebben ki van dolgozva a karizmod. És nem mellesleg, beléd szerelmes is vagyok.
– Sokkal jobban érzem magam. – nevetett. – Szeretlek...

Reggel eléggé fáradtan ébredtem, köszönhetően az éjszakába nyúló beszélgetésünknek Shawn-nal. Be kellene fejeznünk, rosszabbak vagyunk, mint két kamasz...

Ha Shawn nem is tudja, de hogy nyugodt legyen a lelke még a szobámban felöltöztem, hogy a testőrök még véletlenül se lássanak „túl kevés" ruhában. Meglepetésemre tényleg nagyon otthon érezték magukat nálam, mire a kiértem, ők már elfoglalták a konyhát és használatba vették a kávéfőzőt is. Nem mintha bántam volna, hiszen én mondtam nekik, hogy érezzék magukat otthon.
– Jó reggelt! – köszöntem nekik mosolyogva.
– 'Reggelt. – mondták majdnem kórusban. Nem tudom, hogy van-e ilyen biztonságiőr iskola, de ott bizonyára az első lépés a kopaszra borotválás és a hízókúra. Ki ne felejtsem a folyton-folyvást komoly, már majdnem szúrós tekintet és a minden apró érzelemtől mentes pókerarc fenntartásának tökélyre csiszolását.
– Ethan, Ryan. – pillantottam rájuk felváltva. – Tudom, hogy tegnap megbeszéltük, hogy tegeződjünk, de nem lehetne, hogy maradunk a magázódásnál, amikor a vőlegényem hall minket? Nyilván szólok, hogy mikor van vonalban. – mit meg nem teszek a én érted Shawn, érezd magad megtisztelve.
– Öhm, persze. – bólintott Ryan, majd folytatta a reggeli kávéja elfogyasztását. Láttam rajtuk, hogy furcsállják a kérésem, méghozzá nem is kicsit, de nem hinném, hogy magyarázattal tartozom érte. A kínos csend elkerülése végett pedig inkább felhívtam Linét.

– Hali csajszi, hogy vagy? – szólt először ő boldog hangon.
– Szia Line! Ne is mondd... Nem fogod elhinni mi történt. – túrtam a hajamba idegesen.
– Ahj, szerinted nem láttam? Minden veled van tele... Meg azzal, hogy mennyire szerető pasid van, hiszen ezek a beteg rajongók kinyomozták, hogy a hotel melyik ablaka Shawné és egész éjjel égett a lámpa, mert biztosan veled beszélt. – hadart, a tőle már megszokott módon.
– Ez komoly? – nevettem fel. – Hihetetlen, hogy mikre rá nem jönnek.
– Így volt? – nem láttam, de tudtam, hogy hatalmasra kerekedtek a szemei.
– Igen, így.
– Azt hittem, hogy nem szóltál Shawnnak, mert rögtön haza akarna menni hozzád és amikor rólad van szó, mind tudjuk, hogy milyen idegbeteg.
– Ezért hívtam először Andrew-t. – válaszoltam nemes egyszerűséggel.
– De nem akart hazajönni? Nem indult el a reptérre, amint megtudta, hogy a féltett menyassonyán bosszút áll az elvetemült exe?
– Dehogynem, hiszen ismered Shawnt. Csak tudod, a szerződés kötelezi. – magyaráztam.
– Tényleg, erre nem is gondoltam. Mondd, jól vagy? Túlélted?
– Volt egy kisebb pánikrohamom, meg összetörtem a telefonom, de amúgy minden rendben.
– Dorothea Elizabeth Martin, nem tudom elképzelni, hogy hogy lehet ennyire idióta orvos létedre... Nagy valószínűséggel pánikbeteg vagy és nem kezelteted magad, nem értelek. Ez egy olyan gyakori betegség, sőt, lassan a sztároknál már kötelező, nem is sztár az, aki nem pánikbeteg. – mondta erős szarkazmussal a hangjában. – Szóval menj és kezeltesd magad.
– Jó, ha lesz időm, majd kérek egy időpontot, megígérem. – ráztam a fejem a túlaggódásán hitetlenkedve. – Mesélj valami jót is, hogy van a Picur?
– Képzeld, kitaláltuk, hogy mi lesz a neve. – hallottam a hangján, hogy nagyon mosolyog.
– Tudjátok a nemét? – csodálkoztam. – Kapcsold be a kamerát, ehhez látnom kell az arcod! – kértem, ami szonte utasításként hangzott.
– Máris. – hallottam, ahogy elvette a fülétől a készüléket, maga felé fordította, majd eleget tett a kérésemnek és bekapcsolta a kamerát.
– Line, egyre gyönyörűbb és gyönyörűbb vagy. De nem miért mondtátok el? Vagy ilyen uniszex nevet találtatok? Mint a Taylor? – találgattam.
– Dorothy.
– Igen? Mondd már, nagyon-nagyon-nagyon izgatott vagyok! – majd kiugrottam a bőrömből. – És az nem kifogás, hogy ez nem telefon téma. Főleg, hogy ez Face-Time. – nevettem a saját poénomon.
– Hiszen most mondtam, Dorothy.
– De én nem hallottam. – biggyesztettem le az ajkam.
– DOROTHY!
– Line, hallak és itt vagyok, a gyerek nevét mondd.
– Ez hülye. – csapott a homlokára. – Dorothy lesz a lányunk neve.
– Hogy mi? HOGY MIIII?
– Rólad nevezzük el, hiszen rengeteg mindent köszönhetünk neked...
– ÚRISTEN! RÓLAM? KOMOLYAN?! ANNYIRA SZERETLEK TITEKET, EZ A VILÁG LEGCSODÁLATOSABB DOLGA! MEGYEK ÉS ELSZÁLLOK, MINT EGY LUFI, ANNYIRA BOLDOG VAGYOK!
– Dorothea, valami gond van esetleg? Segíthetünk valamiben? – állt meg mellettem Ryan.
– A testvéremék rólam nevezik el a gyereküket, értitek?! RÓLAM NEVEZNEK EL EGY KISBABÁT!
– Öhm, rendben, gratulálunk... – és már el is tüntek. Csak összenéztek, amolyan ez teljesen megőrült, inkább hagyjuk módon, de éppen nem érdekelt.
– Dorothy? Lenyugodtál már? Hív a föld! – integetett, mintha az segíteni.
– Huh. – fújtam ki a levegőt. – Próbálok, de egyszerűen nem megy, nagyon örülök és, te szentséges ég, még meg sem köszöntem. KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM! Danielt is felhívom mindjárt meg Shawnt. És anyáékat. Jézusom, annyira boldog vagyok, mondtam már?
– Csak egy milliószor. – nevetett lemondóan.
– De ez hogy jött? Vagy hogyan találtátok ki, hogy pont rólam nevezitek el? –bombáztam a kérdéseimmel.
– Amikor tegnap este kiderült, hogy kislány Daniel azzal fogadott, hogy van egy névötlete. És ez volt. Rögtön igent mondtam, olyan jó lenne, ha hasonlítana rád és nem csak a nevében... Szeretném, ha egy olyan okos, erős és gyönyörű kislányunk lenne, mint amilyen te vagy.
– Line, sírok. Esküszöm, nézd, folynak a könnyeim... – mutogattam a szememre. – Legszívesebben felülnék az első gépre és jól megölelgetnélek. Nem csak téged, hanem az egész világot. Na jó, főként téged meg Dant, de érted... – töröltem meg az arcom. – Nem szoktam káromkodni meg ilyesmi, de ezt eltanultam Shawntól, kibaszottul szeretlek titeket! – itt már szó szerint zokogtam örömömben. – Jobbkor nem is jöhetett volna ez az egész... De tényleg. Imádlak titeket, de most, a francba is, mennem kell dolgozni. Puszi Line, Puszi kicsi Dorothy, már most te vagy a kedvenc babám a földön. – köszöntem el, amikor az órára tévedt a szemem.
– Én is imádlak Dorothy, mindkettőtöket. – nevetett Line, majd letette a telefont.

Próbáltam némiképp megnyugtatni magam, de teljesen felesleges volt, hiszen az őrök így is láttak szabályosan megőrülni.

– Hello világ legjobb bátyja, nem érdekel, ha nem érsz rá, most akkor is beszélni fogunk. – hívtam fel Danielt is óriási mosollyal az arcomon.
– Dorothy? Te vagy? – nevetett. – Mi van veled?
– Most rám Dorothyra, vagy a kislányod Dorothyra utalsz? – kérdeztem vissza.
– Te tudod? – ezer százalék, hogy hatszorosra tágultak a szemei.
– ÉN VAGYOK A VILÁG LEGBOLDOGABB NAGYNÉNIJE, PERSZE, HOGY TUDOM! – visítottam a telefonba.
– Ha ő is ilyen túlbuzgó lesz, mint te, akkor nyugtatózni fogom.
– Hú, mondtam már, hogy te vagy a túl nyugodt? Amúgy, ha elegetek van belőle, nyugodtan küldjétek hozzám, én elleszek a kicsi énemmel. – nevettem.
– Ez megőrült...
– Line is ezt mondta. – még mindig az arcomon volt az eszelős vigyor a hatalmas boldogságtól. – Anyuék tudják?
– Nem, még nem...
– Ahj, akkor nem hívom most fel őket. – váltam egy kissé csalódottá. – Mindegy, Dan imádlak, de most mennem kell dolgozni. Szia. – tényleg eszelős lettem, meg sem vártam, amíg elköszönt, csak rányomtam a piros ikonra, bedobtam a készüléket a táskámba és már félig kint voltam az ajtón.

– Dorothea, hová mész? – ugrott mellém Ryan.
– Dolgozni?! – tettem fel a kezem ez nem nyilvánvaló módon.
– Mi viszünk és be is kísérünk.
– Ez most valami vicc? – néztem összeráncolt homlokkal.
– A védelem főként házon kívül kell... – igaza van, de hülye vagyok. – Indulhatunk?
– Persze. – sütöttem le a szemeim. Dorothy, hatalmas idióta vagy és ezt sikeresen be is bizonyítottad.

Ryan és Ethan megálltak egy fekete, sötétített ablakú terepjáró mellett, majd az egyikük kinyitotta nekem a hátsó ajtót, amit egy mosollyal nyugtáztam. Áh, nem feltűnő kocsi, dehogy, csak a jobb akciófilmekben ilyenekkel szállítják az elnököket.  – Golyóálló mellényt nem kapok?
– Tessék? – pillantott hátra Ryan. Basszus, ezt hangosan mondtam?
– Semmi. – túrtam a hajamba zavartan. Ryan csak megrázta a fejét és újra az utat kezdte nézni. Alig tudta visszatartani a nevetését. Szép munka Dorothea, egy túlbuzgó, szenilis eszelősnek gondolnak a testőreid. Ennél jobbat kívánni sem tudhatnék, komolyan...