Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

30. Fejezet

– Ki a volt barátnőd?
– Te vagy. A barátnőm voltál, most a menyasszonyom vagy, érted? – nézett fel.
– Értékelem a humorod, de ez nem volt vicces. – fontam keresztbe a karom durcásan. Válaszul csak mellém ült és megcsókolt. – Na jó, talán az volt. – mosolyodtam el boldogan.
– Ezt szeretted volna, nem?
– Gondolatolvasó vagy. – húztam magamhoz mégegyszer.

– Egy éhes gondolatolvasó. – utalt arra, hogy menjünk végre ebédelni.
– Oké, vettem, mehetünk. – távolodtam el tőle egy kicsit, majd megfogtam a kezét és úgy indultam az ajtó felé.
– Várj, a telefonom. – fordult vissza a készülékért, de utána nyúltam.
– Hagyd, kérlek. Csak most az egyszer. – mosolyogtam rá kedvesen, hátha így eleget tesz a kérésemnek.
– Rendben, legyen. – tette fel a kezeit védekezően, majd nevetve megrázta a fejét és közel hajolt az arcomhoz. – Csak a tiéd vagyok. – mosolyodott el szíbdöglesztően.
– Tudom. – csókoltam meg gyorsan.

– Nem mondtad, hogy Andrew és Ameli is itt lesznek. – suttogtam szinte alig hallhatóan, miközben szorosan Shawn mellett sétáltam összekulcsolva ujjainkat.
– Én sem tudtam. – majd hirtelen megfordult és kifelé kezdett húzni az étteremből. – Ezért megyünk el máshová. – nézett rám pimaszul. – Mondd, hogy nem vettek észre.
– Remélem nem. – vontam meg a vállam, majd elindultunk a hotel kijárata felé. – Elárulnád, hogy hogyan tudod elintézni, hogy mindenhol, minden pillanatban rendelkezédre álljon egy sofőr. – kérdeztem, ahogy megpillantottam az öltönyös férfit Shawn egyik autója mellett állva.
– Egyszerű. Első lépés, légy Shawn Mendes. És ennyi. – röhögött a szerinte baromi vicces poénján.
– Jézus. – forgattam meg a szemeim.
– Ezt fejezd be, tudod, hogy utálom. – sandított rám.
– Hová megyünk? – váltottam gyorsan témát.
– Majd meglátod.

– Nem úgy volt, hogy nem hozod magaddal a telefonod? – néztem furán, amikor észrevettem, hogy a készülékkel babrál.
– Ez egy másik mobil. – válaszolt nemtörődöm hangon. Nem vagyok az anyja, nem fogok kiakadni és lecseszni sem emiatt. Felnőtt ember, el tudja dönteni, hogy mikor mit csinál.
– Remek. – igyekeztem a lehető legkifejezéstelenebb arccal bámulni ki az ablakon. Sikerült is; annyira belemerült a pötyögésbe, hogy nem is tűnt fel neki az, hogy mennyire nem díjazom a műveletet.

Látszólag céltalanul cikáztunk a városban. Hétköznap fél egy volt, az összes dolgozó az ebédszünetét töltötte. Egyesek rohantak kezükben az ételesdobozokkal, mások kezében egy csésze kávé vagy egy szál cigi, rosszabb esetben mindkettő volt. Szaporán szedték a lábaikat a járdán, mitsem törődve a körülöttük lévő történésekkel. Fátyolos szemekkel bámultam egy kávézó előtt ülő hajléktalan férfit, aki egy kiskutyát simogatott. Előttük kalap, amibe valószínűleg azt a pénzt várják, amiből ételt tudnak maguknak venni. Az idős férfi esetlenül törölgette a könnyeit. Csak percenként rohan el mellette 80 ember, mégsem segítenek neki... Ki tudja, hogy az a szegény, szerencsétlen ember mikor ehetett utoljára. Én meg azon hisztizek, mert a vőlegényem nem hagyta otthon a telefonját. Szánalmas vagyok. A fejemben lévő hang erőteljes, lesajnáló hahotázásba kezdett.
– Megállhatnánk valahol most? – néztem felválta a sofőrre és Shawnra. Hirtelen ötlet volt ez az egész, nem igazán gondolkoztam, csak egyszerűen el szerettem volna nyomni a belülről maró bűntudatot.
– Dor, ne szórakozz, egy négysávos út kellős közepén vagyunk. – kaptam egy rosszalló pillantást a vőlegényemtől.
– De nem lehetne mégis... – kezdtem halkan.
– Megoldható. – bólintott a sofőr. – Mr. Mendes? – igen, erről beszéltem. Shawn szava a mérvadó.
– Legyen. – fonta össze a karjait kissé mérgesen.
– Köszönöm. – néztem rá hálásan, majd gyors puszit nyomtam az arcára, mire megenyhült.
– Mit szeretnél, Édesem? – simított végig az arccsontomon.
– Segíteni valakinek. – kicsit értetlenül nézett rám, de a kocsi a következő pillanatban már meg is állt. Gyorsan kiszálltam és csak annyit mondtam, hogy mindjárt jövök.

Sietve mentem át a zebrán. Mikor már a sarkon voltam, 50 méterre az idős bácsitól, megszaporáztam a lépteimet. A hajam ki volt engedve és napszemüveg volt rajtam, így szerencsére nem ismert fel senki. Pillanatokon belül odaértem és csendben leguggoltam bácsi mellé.
– Asszonyom, tudna nekem segí... – nézett fel rám azonnal.
– Tessék. – nyújtottam felé a 100 dollárost. – Nagyon vigyázzon magára, rendben? És ne sírjon, ne foglalkozzon az Önt körülvevő emberekkel és főként ne irigyelje őket. Látja, milyen szívtelenek, ne akarjon rájuk hasonlítani. Ön nagyon jó ember, befogadta ezt a kiskutyát és vigyáz rá.– tettem a vállára a kezem. – Legyen szép napja. – mosolyogtam. – Viszált.
– Áldja meg az Isten! – kiáltott utánam.

Ugyanolyan gyorsan sétáltam vissza az autóhoz, ahogy eljöttem onnan.
– Dor? Merre jártál? – érdeklődött rögtön Shawn.
– Csak segítettem valakinek.
– Nagyon úgy hangzik, hogy nem szeretnéd kifejteni.
– Mert nem is szeretném. – ha valakinek segít az ember, nem azért teszi, hogy utána másoknak dicsekedjen vele. Csendben, diszkréten segíteni sokkal értékésebb, mint kikáltani, hogy te bizony milyen jó ember vagy, hogy segítettél valakin. Bárhogyan is nézzük, egy kicsit magadért is teszed, mégha nem is mondof el senkinek, mit tettél. Jobb embernek érzed magad. Ezért mondják, hogy jobb adni, mint kapni. Mikor adsz, egy olyan érzés árad szét benned, mintha rögtön szárnyalni tudnál. Megnyugtat, hogy jól teszed a dolgod, kevésbé érzed magad gonosznak, nagyképűnek és elszálltnak. Jó dolog segíteni másnak, mert azzal tulajdonképpen a saját lelkeden segítesz.

– Most elárulod, hogy hová megyünk? – néztem a vőlegényemre, aki az elmúlt 5 percben szó nélkül nézett ki a fejéből. Kezdett furcsa lenni az egész. Eddig a belvárosban köröztünk, most pedig egy ideje már észak felé hajtunk, egyre távolabb kerülve a város magjától.
– Majd meglátod. – válaszolt sejtelmesen.

Vagy fél órája úton voltunk, mikor egy erdős útra kanyarodott a sofőr. Nem kérdeztem semmit, hiszen tudtam, hogy Shawn nem fog kielégítő válasszal szolgálni, viszont mindesetre furcsálltam, hogy majd' 10 perc céltalan kocsikázás után a peremvárosban kötöttünk ki. Hiretelen az autó leállt, Shawn kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót.
– Ne kérdezz semmit, rendben? – csak aprót bólinottam és megfogtam a kezét. – Köszönöm Evan, most elmehet, majd szólok, hogy mikor jöjjön értünk. Így, mostmár tudom, hogy Evan a neve, szóval Evan sofőr is elhajtott, így ketten maradtunk a látszólag érintetlen erdőben. – Csak gyere velem, ne szólj semmit, kérlek. – Shawn elindult egy igazán keskeny ösvényen.

Az erdőben kicsit hűvősebb volt, mint a városban, a fák lombjain a zöld minden árnyalata köszönt nekünk vissza levelek formájában. Közöttük gyér napfény szűrődött be, így a föld csak foltokban volt erősebben megvilágítva. Egy aprócska kis csermely csörgedezett mellettünk, ahol a nap sugarai megcsillantak vizen, szinte gyémántként vakították a szemeim. Csodálatos volt. Csak egy egyszerű erdő, mégis sokkal többnek éreztem annál.

– Megjöttünk. – torpant meg Shawn egy tisztáson. Középen egy-egy nagyobb párna volt elhelyezve, mellette egy nagy kosár és két pohár. – Remélem tetszik. – szorított egyet a kezemen.
– Shawn... Ez gyönyörű. – szinte éreztem, hogy a szemeim ragyogtak a boldogságtól.  Két kezzel átkaroltam Shawn nyakát, majd lassan összeforrtak ajkaink. Sosem éreztem még ennyire zavarban magam. Olyan volt, mintha ez lenne az első csókunk. Ajkaink úgy táncoltak egymással, akár két valódi ember. Lassan, majdhogynem dideregve bújtam hozzá a gyönyörtől. Már megint olyat ad nekem, amit nem érdemlek meg.
– Ha tudtam volna, hogy ez ennyire tetszik, már többször készültem volna neked ilyesmivel. – simította hátra az srvomba lógó hajzuhatagot, majd gyengéden felemelte hüvelyujjával az állam és újabb csókra invitált. Túl gyönyörű volt az egész. Próbáltam megélni a pillanatot, de elég nehezen ment, hiszen minden egyes másodpercben attól féltem, hogy felébredek és az egész csak egy álom volt. De nem, minden megtörtént és nagyon is a valóság volt.
– Életem végig képes lennék itt ölelni téged. – suttogtam a vállába.
– Tudom. – puszilt a hajamba, majd óvatosan eltolt magától és a párnák irányába indult, én pedig követtem. Bárhová követném őt, de tényleg. Mindennemű túlzás nélkül. Nyilván követném, hiszen annak ellenére, hogy sokat veszekedünk és rengeteg nézeteltérés generálódik köztünk, nem tudnék nélküle élni. Ezért nem akarom őt elveszíteni. Akkor már nekem sem lenne érdemes a világon maradnom.