Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

33. Fejezet

– Dor? – szólított meg még a kezemet szorongatva.
– Tessék?
– Ugye el tudod zongorázni a Fallin' all in you-t?

– Azt hiszem... De ugye nem? – néztem rá félve.
– Kérlek. Kísérj te! Ez minden vágyom, esküszöm. – nézett rám vágyakozóan. Szemei csillogtak, ajkai pedig elnyíltak egymástól. Várta a válaszom.
– Biztosan ezt szeretnéd? – remegett meg a hangom. Nem lennék józan ember, ha nemet mondanék neki.
– Mindennél jobban.
– Akkor legyen, de csak miattad, senki másért. – mosolyodtam el halványan, majd bíztatóan szorított egyet a kezemen és lehuppantam a zongora elé.

***A színfalak mögött***

– Ezek meg mi az istenre készülnek? – Andrew idegesen fixírozta a színpadot és az ott lévő, andrenalitól és érzelmektől túlfűtött párt.
– Szerintem rögtönzött duett lesz. – paskolta meg a menedzser vállát az egyik biztonsági. – Tudják mitől döglik a légy.
– Az biztos. – szállt be a beszélgetésbe Dave is. – Shawn kicseszett tehetséges, Dorothy pedig... Rá egyszerűen nincsenek szavak.
– Akadj már le róla, ha úgy vesszük, akkor a főnököd menyasszonya, ha meg másként, akkor a legjobb barátodé. Bírj már magaddal. – csapott Dave a hátára lazán Zubin.
– Tud egyáltalán annyira zongorázni, hogy színpadra lépjen ekkora közönség előtt? – Andrew aggódott, nem is kicsit. Félt, hogy egy rosszul sikerült mozdulat és vége lehet a koncertnek. Dorothy a kudarc miatt összetör, Shawn pedig nem hagyná annyiban, hatalmas a rizikó.
– Dorothy nem olyan, hogy elváll olyasmit, amire nem képes. – Dave totálisan meg volt győződve Dorothea tehetségéről, kérdés, hogy valóban igaza van-e.
– Szerintem is menni fog neki. – bólintott egyetértően Zubin. – Ügyes csaj, összehozza. És a playback-hez már rég késő, másodperceken belül kezdik. – és Dorothy már le is nyomta a kezdő akkordokat.

***Dorothea szemszöge***

Ideges voltam, szörnyen. Az ujjaim csúszkáltak a billentyűkön az adrenalin és az izgalom okozta verejtéktől, mindennek ellenére mosolyogtam, hiszen eszméletlenül bolog voltam, hogy teljesülhet egy hatalmas vágyam. Nagyközönség előtt zongorázni.

Lenyomtam az első hangokat. A hangszer szinte zengett, sőt, izzott az ujjaim alatt, akár a parázs. Egyszerre melegített és akarta, hogy játszak, és egyszerre égetett, mégis erősebb volt az akartom. Meg akartam csinálni. A dal bevezető része kitöltötte a hatalmas arénát, a rajongók, ha lehet, az eddigieknél is élénkebbek voltak. És megszólalt Shawn hangja.

– Sunrise with you on my chest... (Napfelkelte veled a mellkasomon...) – lassan megfordult, hiszen a zongora a kis színpadon volt, elindult az irányomba. – No blinds in the place where I live... (Nincsenek sötétítők, ahol lakom...) – lassan sétált, ujjait néha a fülében lévő készülékre nyomta, hogy jobban hallja az alapot. Végre odaért hozzám. Letette a mikrofont a zongorára erősített állványra, majd leült mellém. Ő is elkezdett játszani, ugyanazt a dallamot, egy nagyterccel lejjebb, miközben énekelt. A varázslatostól kezdve, a gyönyörűn át, egészen a tökéletesig bármilyen szót használhatnék, nem írná le a pillanatot. Szinte már frenetikus volt az egész, még az sem rontotta el, hogy néha rossz billentyűre csúszott az ujjam. A fájdalmas tökéletesség ködfátyola belengett minket, nem csak akkor, hanem folyton. Olyan volt ez a dal, akár az életünk. Mérhetetlenül csodálatos, érzelmes, igazi és komoly, mégis voltak benne botlások, ahogy az ujjaim félrenyúltak, ahogy Shawn egy kicsit elrontotta a szöveget, ahogy a tömeg elnyomott minket és nem lehetett hallani belőlünk semmit a refrénnél. Minden ködfátyolba jut egy kis fény, ami megtöri, de ez a fény most nem a jó típusú. Itt ő a kis gonosz, aki mindenhová be tud férkőzni, de nem is baj, hogy ott van. Hiszen a köd magában, mégha tökéletes is, egyhangú, szürke és egy idő után unalmas. Kell az a kis fénycsóva, amitől ez az álomvilag valósággá válik, ugyanis ha a fény nem lenne, ha nem lennének hibák, akkor semmit sem érne az életünk. Hibák nélkül a tökéletesség tényleg fojtogató és fájdalmas lenne, ezért van mindenkinek szüksége a fényre.
– Trapped up on a tightrope now we're here, we're free
Falling all in... (Csapdába ejetett minket egy kifeszített kötél, mégis itt vagyunk, szabadok vagyunk, teljesen beléd esek...) – az utolsó hangok visszhangját lehetett csak hallani. Shawn levette a kezét a zongoráról, felém fordult és hosszan megcsókolt.

– Éjfél van. – súgta az ajkaimra. – Boldog születésnapot, Dor! Kifejezhetetlen szavakkal, hogy mit jelentesz nekem, ezért inkább nem mondok semmit. Ezt neked hoztam, fel akartalak hívni a színpadra, hogy odaadhassam, de jöttél te magadtól. Addig foglak szeretni, amíg el nem hervad. – nyújtotta át a fémrózsát. Sosem láttam még ilyet, különleges volt, egyedi és mégis élethűnek hatott.
– Nagyon köszönöm. – szorítottam magamhoz.
– Gyorsan menj vissza Andrewékhoz, én elköszönök tőlük, – utalt a közönségre – aztán mehetünk is a reptérre.
– Rendben. És Shawn...
– Igen, Dor?
– A semmiségemben te vagy a mindenem.  – mondtam ki az idézetet, majd a szemeimet a közönségre vezettem.
– BOLDOG SZÜLINAPOT, BOLDOG SZÜLINAPOT, BOLDOG SZÜLINAPOT DOROTHY, BOLDOG SZÜLINAPOT! – énekelték hangosan. Minden szektornak megvolt a saját színe, egy hatalmas 29-est formáztak a telefonjaik kijelőjével. Shawnra pillantottam, aki csak a fejéz rázta, hogy neki ehhez semmi köze. A szám elé kaptam a kezem és úgy néztem az előttem lévő több tízezer embert, akik nekem énekeltek. Megéreztem a vőlegényem kezét a derekamon.
– Látod? Mondtam, hogy szeretnek.
– Ez hihetetlen. – próbáltam feldolgozni, hogy mi is zajlik éppen körülöttem, de nem igazán sikerült.
– De ha az összes rajongó irántad érzett szeretetét összeadnánk, még akkor sem lehetne összehasonlítani az én szerelmemmel. – búgta a fülembe, mire megborzongtam.
– Hogy tudsz ilyeneket kitalálni?
– Dalszerző lennék, azt hiszem. Egy nagyon szerelmes dalszerző. – mosolyogott édesen.
– Szeretem ezt a dalszerzőt. – nevettem el magam. – És nem tudnék nélküle élni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy nélküle éljek és túl hosszú, hogy nélküle éljek.
– Mi van? – rázta meg a fejét szavarodottan.
– Próbálom elmagyarázni, hogy mennyire szeretlek, te bolond. – bújtam hozzá jobban, ha még lehetséges volt. – Bár anélkül is tudod, hogy bármit mondanék.
– Tudom, persze. És értettem amit mondtál, csak annyira édes vagy, amikor zavarbajössz.
– Gonosz.
– Annyira szereted ezt a gonoszt, hogy már lassan jó a szemedben.
– Nem lassan, hanem az. Tökéletes.
– Akkor tökéletesen gonosz vagyok?
– Nem, tökéletesen te vagy és minden porcikámmal téged szeretlek.
– Megköszönöd nekik? – biccentett a hallgatóság felé.
– Még szép. – nyúltam a mikrofonért, majd esetlenül megfogtam és megköszörültem a torkom. – Nagyon köszönöm, hogy itt vagytok és egyszerűen azt, hogy léteztek. Ti tették Shawnt azzá, aki és így ti tettétek számomra tökéletessé, tökéletessen azzá, aki. Köszönöm és soha nem lehetek elég hálás ezért. – mondtam viszonylag halkan, de a hangosításnak köszönhetően így is minden szavam jól érthető volt. – És köszönöm, hogy felköszöntettetek. Sziasztok! – intettem aprót köszönésképp, majd átadtam a mikrofont Shawnnak.
– Nem pont erre gondoltam, hogy köszönd meg nekik, de ez mindennél többet jelent nekem. – tartotta velem a szemkontaktust. – Nektek pedig köszönöm, hogy itt voltatok és persze azt is, hogy ilyen varázslatossá tettétek az estét. Nemsokára újra itt, sziasztok! – a fények lekapcsolódtak, mi pedig levonultunk a színpadról, hatalmas tapsvihar mellett.

– Hogy lehet valaki annyira csodálatos, mint te? – emeltem rá a tekintetem.
– Hogy lehet valaki annyira csodálatos, mint te? – kérdezett vissza. – Sosem gondoltam, hogy valaha is eszedbe jut megköszönni a rajongóknak, hogy azzá tettek, akit szeretsz, soha. És ez tényleg rengeteget jelent nekem, Dor. Imádlak.

– Te tudsz zongorázni? – támadott le Andrew. – Vagyis, persze, hogy tudsz... De ezt az egészet mégis hogy találtátok ki? – értetlenkedett.
– Csak felmentem és sodródtam az árral. – mondtam még mindig az elmúlt percektől kissé kábultan.
– Brutálisak voltatok, a telefonom meggajdult a sok értesítéstől, minden tele van képekkel, videókkal és cikkekkel a kis magánakciótokról. És úgy van lebeszélve, hogy fél órán belül indulunk, szóval minden szuper, nagyok vagytok, de induljunk. Ja, és Stan? – nézett egy biztonságira. – Valahonnan szedd elő Amelit.
– Mi van Amelivel? – ráncoltam a szemöldököm.
– Hisztirohamot kapott a couple goals pillanataitoktól. – vont vállat.
– Örülsz? – nézett rám Shawn pimaszul.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem.
– Te is gonosz vagy. – mosolygott.
– Összeillünk.

Huh, ennyi metaforát sem találtam még ki... Remélem tetszett, mindenképp írjatok véleményt, szerintem ez az eddigi legfontosabb és talán legszebb rész, kétség kívül erre vagyok a legbüszkébb. Mit gondoltok?
Dorina ❤️