Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

25. Fejezet

– De engem nem a pénzed tesz boldoggá, hanem te.
– Tudom, ezért szeretlek. Ezért is. Így pontosabb.
– Én is szeretlek. Nagyon.
– Ezt is tudom és Andrew most ezért küldte el neked e-mailben a két repjegyet. Siess, ma este 11-kor indulsz Dallasba, a reptéren várlak, Édesem. Ja és a két testőr is megy veled. Pakolj! Szeretlek. – és már le is tette a telefont.
– Én is szeretlek... – mondtam inkább a süket telefonnak, mint Shawnnak.

Hogy mondjam meg a testőröknek? Hé, szedjétek össze magatokat, mert mindjárt indulunk Dallasba? Vagy mi? Mindesetre szólnom kell nekik...
– Ethan? – mondtam ki az egyikük nevét, mire egy pillanaton belül ott is termett.
– Igen, Dorothea? – nézett rám kíváncsian. – Nem kellene pakolnod? Vagy valami baj van? – fürkészett.
– Tessék? Honnan tudod? – ráncoltam a szemöldökeim.
– Most beszéltem Mr. Gertlerrel. – vont vállat.
– Ó, rendben... – néztem furán, majd inkább felálltam és tényleg nekiálltam pakolni.

Eltelt jó két óra, mire mindenem a bőröndökbe került. Kicsit mindig túl sok cuccom van, mondtam már? Így történt az, hogy a kemény 2 hetes útra sikeresen összepakoltam 2 bőröndnyi ruhát és egy hatalmas táska kozmetikumot. Nőből vagyok, igénylem a sok ruhát, ez van. Ezek után fogtam egy retikült kézpoggyászként és abba is beledobáltam a szükséges dolgokat. Majd csak lefeküdtem és próbáltam feldolgozni a mai nap történéseit. A tényt, hogy munkanélküli vagyok és ezt meg kellene beszélnem a szüleimmel is. Apa nagyon ki fog akadni. Sőt, szerintem azonnal leüt FaceTime-on keresztül. Ja, ha már itt tartunk, vennem kellene egy új telefont. Nem igazán van már időm elmenni bárhová is és az üzletek amúgy is zárva vannak este 8-kor. Majd Dallasban...

Halk kopogást hallottam az ajtómon.
– Igen?
– Bejöhetek? – talán Ryan lehetett hang alapján.
– Persze. – majd nyílt az ajtó és a tippem nem jött be, Ethan volt az.
– Csak annyit akartam kérdezni... – megvakarta a tarkóját. Olyan volt, mint aki zavarban van. Furcsán kémleltem az arcát, majd végigpillantottam magamon. A ruházatommal nem volt semmi probléma, pontosan takart, ahol kellett. Nem értettem mi a probléma, így próbáltam figyelmenkívül hagyni a bizonytalan hangját. – Hogy izé...
– Ahj, Ethan, bökd már ki. – vágtam kissé lemondó fejet.
– Leviszem a bőröndöket, fél órán belül indulunk, jó lesz? – darálta a szavakat.
– Természetesen. – bólintottam.
– Rendben. – sarkon fordult és kiment. Arca láng vörös volt.
– Rendben. – nevettem halkan, miután megbizonyosodtam róla, hogy nem hallhatja.

Fél óra múlva már egy csíkos szoknya, fekete felső és fehér tornacipő volt rajtam, kezemben a szintén fekete retikül és így lépcsőztem lefelé. Ethan és Ryan a cuccaimat cipelték, egész jól szórakoztam az arcukon, amikor meglátták a csomagjaim.

Nagyot sóhajtva vágtam be magam a hátsó ülésre és a kezembe vettem a telefont. Ha most nem halok meg, akkor soha.
– Szia kislányom, hát te élsz még? Nem is tudom, hogy mikor hallottam utoljára a hangod. – Anyu, szuper... Szerintem érzi, hogy pillanatokon belül meg fognak ölni.
– Anyu, mondanom kell valamit... – rágtam a szám szélét idegesen.
– Mi a baj? Ugye nem szakítottak újra? Megcsalt? Remélem, hogy nem, akkor apád megöli. Várj, terhes vagy? Mindegy, akkor is megölné, őt is meg téged is, hogy esküvő előtt születik gyereketek. De nekem bármit elmondhatsz és bármi történjék, támogatlak...
– Anyu, nyugi! Állj már le... – ráztam a fejem idegesen. – Nincs semmi ilyesmi, ne dramatizáld túl. És nem, dehogy csalt meg, sosem tenne ilyet.
– Akkor mi történt?
– A St. Dunstont... Bezárták. Nincs többé, munkanélküli vagyok egészen szeptemberig. – szakadt ki belőlem.
– Ez nem újdonság. – mondta nyugodtan. – Egyébként ki vagy hangosítva, tudtam, hogy valószínűleg ezért hívsz, apád is itt van.
– Hogy mi? De honnan tudjátok? – kerekedtek ki a szemeim.
– Kislányom, remélem nem feledkeztél meg arról, hogy a St. Dunston is az O.L.W. klinikcsoport tagja, aminek én vagyok a londoni képviselője...
– Basszus, tényleg. – csaptam a homlokomra.
– Ne káromkodj! – förmedt rám egyből.
– Jó, jó, bocsánat. – forgattam a szemeim, Anyu pedig nevetett. – Ezen kívül csak annyit szerettem volna, hogy megyek Dallasba és elkísérem Shawnt a turnén.
– Látod Lilibeth, én megmondtam, hogy amint megtudja utána megy! – mondta Apu anyának.
– Miért te már előttem is tudtad? És nem szóltál? Ó, Istenem, persze, hogy tudtad... – fogtam a fejem.
– Igen, tudtam. És azt is, hogy utánamész. Mert szereted. Ő is szeret. Azt is tudtam, hogy mész Dallasba, mert szólt nekem. Felhívott és megkérdezte, hogy végigcipelhet-e Amerikán. Az a Michael gyerek arra sem kért engedélyt, hogy megkérje a kezed. Mindezek ellenére azért kicsit gyakrabban is hívhatnál minket... – gyors témaváltás. Hiába váltott témát, én még mindig az előzők hatása alatt voltam. Shawn felhívta. Shawn rohadtul felhívta apát, mert rohadtul megjegyezte, hogy ilyen... És rohadtul belopta magát Apu szívébe ezekkel a semmiségekkel. És rohadtul szeretem azért, mert ez ennyire fontos neki, mert tudja, hogy ez nekem is fontos és nem hagyja figyelmen kívül. – ...szóval?
– Öhm, bocsánat, mi volt a kérdés? – nem igazán figyeltem, az igazat megvallva.
– Az, hogy mikor jöttök Londonba? – tényleg, megyünk az Egyesült Királyságba is...
– Azt hiszem július 13-án lesz az ottani koncert.
– Vannak még jegyek? – kérdezte Anya izgatottan.
– Ti komolyan el akartok jönni? – nevettem. – Egyébként biztosan nincsenek már jegyek, de nem hiszem, hogy nektek vennetek kellene.
– Miért is? – szólalt meg Apu.
– Hahó! Shawn Peter Raul Mendes menyasszonya a lányotok, miért kellene jegyet vennetek a koncertjére?!
– Kislányom, mikor lettél ilyen büszke arra, hogy kihez fogsz hozzámenni? Vagyis, nyilván büszke vagy rá, mert szereted, de nem kéne elszállni magadtól emiatt.
– Apu, nem szálltam el magamtól, szimplán felhívtam a figyelmeteket arra, hogy nem kell jegyet vennetek. Mellesleg már rég el is fogytak, de mindegy. Most mennem kell, megérkeztünk a reptérre, majd hívlak titeket, ha leszálltunk. – kezdtem búcsúzkodni.
– Megérkeztünk, leszálltunk? Miért többesszám? – kíváncsiskodott Apa.
– Mert Shawn kirendelt mellém két testőrt, amíg nincs mellettem, hogy ne zaklassanak az idegbeteg riporterek és az őrült rajongók...
– Nagyon helyes!
– Tényleg mennem kell, sziasztok, szeretlek titeket! – és már le is tettem.

Egy óra múlva már a gépen ültem a két testőr között. Ki gondolta volna, hogy Andrew a business osztályra foglalt jegyet. Jó, nyilván a rajongók elkerülése végett, de így is találkoztam három kamasz lánnyal, akik elég feltűnően méregettek és lesajnáló pillantásokkal ajándékoztak meg.
– Ne is foglalkozz velük. – pillantott rám Ethan, aki egyébként a balomon ült.
– Már lassan megszokom... Nem szeretem az ilyen embereket, ha szeretik Shawnt, akkor azt akarják, hogy boldog legyen. Velem boldog, akkor miért utálnak? – kérdeztem inkább az előttem lévő üléstől, mint Ethantől.
– Mert az összes rajongó elhiszi, hogy mellettük boldogabb lenne. És nem is gondolnád, hogy mennyi férfi utálja Shawnt ugyan ezért... Vagyis Mr. Mendest. – erre most mit kellene válaszolnom?
– Igazad lehet, erre tényleg nem gondoltam. – válaszoltam kb. fél perc múlva, majd elővettem a fülhallgatóm és ezzel kicsit bunkó módon, de lezártam a beszélgetést. 3 és fél óra feszélyező repülés vár ránk, szuper.

Gyorsabban telt az idő, mint gondoltam. Először kicsit megijedtem, hogy még 1,5 te óra van vissza, amikor már csak fél volt, de teljesen megfeledkeztem az időeltolódásról. Az úton elég sokat aludtam, olvastam és zenét is hallgattam, tényleg nem volt olyan borzasztó. Boldogan mosolyodtam el, amikor végre bemondták, hogy perceken belül leszállunk és kapcsoljuk be az öveket.
– Látod, ezt irigylik annyian. – szólalt meg Ethan.
– Micsodát? – ráncoltam a szemöldököm kissé összezavarodva. Nem értettem mire gondol.
– Ezt a boldog mosolyt. Örülsz, hogy végre találkoztok. Fogalmad sincs, hogy egyesek mit meg nem adnának azért, hogy valak így szeresse őket. – mondta keserűen. Hála Istennek pont le kellett szállnunk, így megúsztam a választ.

Izgatottan totyogtam az ülések között, de a sor borzalmasan lassan haladt. Előttem Ethan, utánam pedig Ryan próbált menni. Nagy nehézségek árán végre elértük az ajtót, szinte futva mentem le a lépcsőn, egyszer majdnem Ethanre estem... Shawn ott állt, mellette ugyancsak két őr, Andrew és a bandája. Velük még soha életemben nem találkoztam, de ez akkor pont nem érdekelt. Ahogy az sem, hogy félúton elhagytam a saját testőreim, csak nagy nehezen tudtak utánam loholni, annyira siettem a mini-tömeghez, ami Shawn körül szerveződött. Rajongók csak páran lézengtek, de a securitysek mindenkit elküldtek, nem tudták, hogy a reptéren lesz, így nem tudtak kimenni hozzá, ráadásul éjjel fél egykor hétköznap nem is épeszű ember az, aki Shawn után koslat.

Mikor ő is végre meglátott szapora léptekkel indult felém.
– Annyira hiányoztál. – szorítottam magamhoz, amikor végre egymás mellé értünk. – Nagyon szeretlek. – fúrtam a fejem a nyakába.
– Te is nagyon hiányoztál nekem. – nevetett a derekamat ölelve, majd gondolt egyet és felkapott.
– Hé, mit csinálsz? – nevettem én is.
– Éppen viszlek és bemutatlak a világ legjobb zenészeinek. Kismajom. – Ethan és Ryan szó nélkül követtek bennünket, majd odaértünk az említett zenészekből, Andrewből és a két másik őrből álló csapathoz.