Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

57. Fejezet

Augusztus eléjén a Shawn és Dorothy egy jótékonysági eseményen vettek részt. Kapcsolódó: Elámulsz milyen csinos volt Shawn Mendes menyasszonya! Katt a képért. – köszönöm, nagyon kielégítő kárpótlás.
Ezután titokzatosan távoztak, majd a Belügyminisztériumba siettek, ahonnan Dorothy az útlevelével a kezében távozott. Valószínűleg itt már házasok voltak, lehetségesen a mézeshetek miatt hosszabbítták meg a londoni sebész útlevelét. – vagy nem. – Shawn 31. szülinapján felhőtlenül boldogan reggeliztek egy helyi kávézóban, – igen, a vihar előtti csend. – viszont később egy belvárosi kórházból kijövet kaptuk őket lencsevégre, amint elég meggyötört arccal szállnak taxiba. A kórház nem adott ki semmilyen infót az ügyet illetőleg, viszont megörökítettük, hogy ujjaikon bizony gyűrű virít. A Mrs. Shawn Mendes név lányok, immáron foglalt, ragadjunk zsepit! – pontosan, nem adom senkinek. – Pár nap múlva már a reptéren mutatkoztak, hatalmas csomagokkal, szerintünk ekkor indultak nászútra. – hogy nászút? Na ne röhögtessenek. – Ezek után pedig szó szerint lementek a térképről, Shawn insta oldalán láthattuk, hogy még élnek, egy-egy storyt láttunk kávékról, egy verseskötetről, egy gitárról és egy meghatározhatatlan helyű teljesen üres tengerpartól. – Libanonban voltunk egy pszichológussal, ő segített feldolgozni nekünk a történteket, illetve jót tett a környezetváltozás. – Három napja pedig visszatértek, egy rajongó vette fel, amint Shawn hazába mennek be. Titokzatos, nem de? – inkább csak kibaszottul szomrú.

Szeptermber elseje. Tudom, a legtöbbek a pokolba kívánják ezt a dátumot. Vége van a nyárnak, a természet deaktiválja magát, a nappalok egyre rövidebbek, és hűvösebbek, a gyerekek visszatérnek az iskolapadokba, a felnőttek pedig gőzerővel látnak neki a munkának.

Három hetet töltöttünk Libanonban Pippával, a pszichológussal, akit Andrew szerzett nekünk, miután értesült a történtektől. Andrew a komoly helyzetekben mindig nagyon együttérző, most sem volt ez másképp. Amint hazaértünk a kórházból, Shawn írt neki egy üzenetet, hogy beszélni szeretne vele. Andrew fél órán belül meg is érkezett, mihelyst meglátott a kanapén, ahogy szenvedek, azonnal leesett neki, hogy mi történt. Így intézett nekünk egy magán pszichológust, aki direkt Libanonban, messze a keleti parttól praktizál, és pontosan ilyen kényes, megrázkódtató esetekben keresik fel, mint a miénk volt. Értelemszerűen a diszkréció a plafont töri át, olyan titokban szervezték le az egészet, hogy sokáig mi sem tudtuk, hogy egy Iskandarounah nevű kisvárosba tartunk, 100 km-re Bejrúttól, a fővárostól.

Minden nap foglalkozott velünk, eleinte tíz percnél tovább képtelen voltam beszélni a témáról. A harmadik hét végére viszont elértük azt a szintet, hogy egyikünk sem kezd el könnyezni, ha szóbakerül a vetélésem. A fájdalmat egy pszichológus nem tudja megszűntetni, csak segít a feldolgozásban. Az emberi agy hozzászokik dolgokhoz, például a tudathoz, hogy ez megtörtént. Sőt, az idő múlásával még kevésbé fájdalmassá teszi az egészet. Ezért van az, ha most visszagondolsz arra, hogy mennyire kínos volt egy pillanat az elmúlt 2 évből, már csak somolyogva gondolsz rá, holott akkor hatalmas tragédiának tűnt. Az agy megpróbálja elhalványítani a rossz dolgokat, és kiszínezni a jókat. Gondolj csak bele, milyen jó volt a tavalyi nyár, ugye? Most is épp ugyanazt csinálod. Csak azt már feljavította az agyad. Ha nem így működne, már mindannyian idegösszeroppanást kaptunk volna.

Augusztus végén volt a klinika megnyitója, amin nem tudtam részt venni, hiszen éppen lelket leheltek belém 10.000 kilóméterrel arrébb.

Ma megyek először a WWS-be. Pár perccel hat óra előtt felkeltem, és igyekezetem átültetni a régi rutinom a ma adottságaira. Idegenkedve emeltem ki a szekrényből a kedvenc futócipőm. (Teljesen átköltöztem Shawnhoz, nem tudom elképzelni, hogy egyedül lakjak, főleg, hogy házasok vagyunk.)
– Hova-hova? – Shawn túlságosan hozzászokott a csalódásokhoz. Nem mondom, hogy nem fáj neki, de a feldolgozás utolsó harmadának végét tapossa, még én alig léptem be a felébe. Megerősítette a popszakma.
– Futni megyek. – válaszoltam a nyilvánvalót, miközben belebújtam a cipőbe.
– Megyek veled, várj meg. – felrohant az emeletre, és kevesebb, mint öt perc alatt kész is lett. A történtek után utált egyedül hagyni. Nem fizikálisan, hanem egyedül a gondolataimmal. Folyton el akarja terelni a figyelmem, szerintem ő jobban örül, hogy visszamegyek dolgozni, mint én. Mindig azt mondogatja, hogy legalább majd lefoglal a sok száz ember problémája, és nem tudsz a sajátoddal foglalkozni.