Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

46. Fejezet

– Édesem? – kezdtem ébresztgetni. Apró horkantással jelezte, hogy ébren van, csak nem tud magához térni. Tudtam mit kell tennem. A mindig hideg tenyeremmel megtapogattam a hátát és mellkasát. Azonnal kipattantak a szemei. – Jó reggelt! – mosolyogtam rá ártatlanul, mintha mi sem történt volna.
– Legközelebb inkább kávéízű csókokkal ébressz, ha kérhetem. – dünnyögte.
– Azt is kaphatsz. – vontam vállat, majd a számat az övének nyomtam. Apró somollyal jelezte, hogy ez nagyon is tetszik neki. – Szeretlek.
– Én is szeretlek.

– Shawn, lehetne, hogy egy kicsit csípkeded magad? Tudod, hogy ez nagyon fontos nekem. – nyavajogtam az ajtó előtt toporzékolva, teljes sminkben, besütött hajjal és természtesen kiöltözve. Még volt egy teljes óra a kezdésig, de én máris hatalmas extázisban voltam.
– Dor, nyugi, kész vagyok! – lépdelt felém a tőle megszokott tökéletességgel. A hajához valószínűleg nem nyúlt, göndör fürtjei mégis iszonyatos perfekcióval hullottak homlokába. Halványkék öltöny és fekete ing volt rajta, természetesen bokacsizmával. Szokásos napszemüvege a fejére volt tolva, kezében kocsikulcs. (amit persze elleneztem, de mikor is hallgatott rám....) – Baj van? – nézett rám kémlelően. Lehet elnyíltak az ajkaim lenyűgözöttségemben. Sőt, biztos. Szerintem még egy Te jóságos Isten! is kicsúszott a számon.
– Nem, dehogy. – ráztam meg a fejem. – Csak fájdalmasan hiányoztál. – emeltem rá a tekintetem, mire magához vont és csókot nyomott a fejem tetejére. – És eszméletlenül festesz. Meg kell ígérned, hogy egy tapodtat sem mozdulsz el mellőlem! – zavaromban a zakója gallérját igazgattam meg.
– Megígérem. – nevetett. – De csak azért, hogy figyeljek arra, hogy nehogy lenyúljon tőlem egy fiatal orvos.
– Sosem hagynálak el, ezt te is tudod.
– Ez nem egyenlő azzal, hogy mások sem másznak rád.
– Arra, hogy valaki rámásszon valakire, ahhoz két ember kell.
– Ez nem igaz.
– Mindegy, menjünk. – indultam meg az ajtó felé.

Amint mondtam, Shawn semmi esetre sem volt hajlandó tömegközlekedéssel utazni. Betartotta, hogy nem lesz sofőr, viszont ő ült a volán mögé.

– Meddig fog ez még tartani? – nézett rám fájdalmasan, miközben Dr. Zhua-Farouk, az egyik szívsebész tartotta nyitóbeszédét.
– Már nincs sok vissza. – mondtam sokadszorra.
– Hol van Mr. Martin? Itt kell lennie, nem? – érdeklődött.
– Shawn, maradj már, próbálok figyelni! – csitítottam.
– Bocs, hogy megkérdeztem. – tette karba kezeit sértődötten.
– Jó, na, túlregáltam. Ott van az idősekkel. – mutattam az irányukba. – De most kérlek, maradj csendben.

– Arról nem volt szó, hogy itt fogsz bájologni mindenkivel. – súgta oda, mikor már a sokadik professzorral váltottam néhány szót.
– Shawn, ők kollégák, és itt állsz mellettem, nem kell aggódnod.

Bő egy óra után, délután 5-kor hagytuk el a dísztermet, a vőlegényem legnagyobb örömére.
– Fhú, azt hittem, már sosem lesz vége. – törölte meg képletesen homlokát.
– Szervusztok fiatalok! – hallottam meg apa hangját a hátunk mögül.
– Apa, szia! – borultam a nyakába. – Hiányoztál.
– Te is nekem, kislányom. – vette arcomat két keze közé.
– Üdvözletem, Douglas! – nyújtotta Shawn a jobbját. Torka megfeszült, halántékján kidomborodott az ér, ami akkor szokott, ha ideges, vagy zavarban van. Jelen eseteben mindkettő.
– Üdv, Shawn. – rázott vele kezet diplomatikusan. – Nem szeretnétek átjönni hozzánk? A bátyádék is jönnek 6-ra vacsorázni, örülnék, ha csatlakoznátok.
– Most rögtön? – kérdeztem.
– Akár. – vont vállat. – De megértem, ha átölöznél. Én hazamegyek, és majd találkozunk.
– Kocsival vagy? – kérdeztem.
– Ilyen tömegben?! Isten ments! Busszal jöttem.
– Elvisszük, Douglas bácsi, jöjjön velünk. – ajánlotta fel Shawn. Jó pont. Küldtem felé egy büszke mosolyt.
– Fiam, ezerszer mondtam, tegezz csak.
– Rendben. – bólintott zavartan.
– Ne tegyetek kitérőt, elmegyek veletek a szállodába, majd onnan mehetünk együtt.
– Persze, logikus.

– Hogy tudtatok ilyen közel parkolni? Az utolsó pillanatban értetek ide. – nézte értetelnül a szürke Teslát, ami majdhogynem a klinika bejáratánál állt.
– Tudod apu, ha az ember neve Shawn Mendes, azzal igen sok előny jár. – nevettem. – Itt parkolt valaki és tartotta helyet, amíg ide nem értünk, egy hatalmas SHAWN MENDES HELYE feliratú kocsival. – mutogattam a kezeimmel, miközben majdnem elröhögtem magam. Apa összezavarodottan kapkodta a tekintetét, hol rám, hol Shawnra nézett, a vőlegényem meg rosszalló pillantást vetett rám, a nem túl jól sikerült poénom miatt.
– Csak vicc volt. Szerencsénk volt, épp akkor állt ki valaki, amikor megérkeztünk. – mondtam jóval halkabban, kicsit szégyenkezve, mert egyszerűen képtelen vagyok viccelődni mostanában.
– Dorothea, egy pillanatra elhittem, hogy Shawn ilyenkre ad ki pénzt és ezért fizet embereket. Sose tűntess fel senkit rossz színben mások előtt, még viccből sem! – dorgált. – Ha nem én vagyok itt, hanem valaki teljesen más, aki elhiszi és rögtön fut az újságírókhoz, akik lehoznak egy lejárató cikket, akkor már hiába mentegetőzöl, hogy vicc volt. Azt hittem, 29 évesen már tudsz éretten gondolkozni. – vetett rám a szigorú pillantást, mire rögvest elszégyelltem magam és a földet pásztáztam. Mintha csak kislány lennék, esküszöm. – Ülj be, és soha többet ne csinálj ilyet! Gondolkozz, megértetted? – válaszul csak bólintottam és engedelmesen azt tettem, amit kért. Leültem és csendben voltam.

A néhány perces úton Shawn és apa az autóról diskuráltak, amiből szinte csak a kötőszavakat értettem, de nem igazán zavart. Néha láttam, hogy Shawn aggódoan pillant rám a visszapillantóban.
– Minden rendben, jól vagy? – kérdezte tekintetével.
– Persze, semmi gond. – bólintottam.
– Amint visszaértünk megbeszéljük.

Pillantásokkal kommunikálunk. Szavak nélkül. Hihetetlen, de igaz. És tökéletesen megértettük egymást. El nem mondott szavak és csendes, félő tekintetek. Mint két kisgyerek, akiket rajtkaptak a csínytevésen.

– Dor, drágám, öltözz át, egy pillanat és megyek én is. Csak rendelek egy teát Douglas bácsinak. – tessékelt a lift felé. Mivel a felvonó teljes egészében üvegből készült, tökéletesen láthattam, hogy Shawn a pulthoz kíséri apát, miközben hevesen magyaráz. Ekkor a lift halk csippanással jelezte, hogy megérkeztem a 14. emeletre. Komótosan kiszálltam, majd bementem a szobába és levettem a fehér nadrágkosztümöm. A bézs magassarkúm egy barna papucsra, míg a kosztümöt egy midi sötétkék-fehér ruhára cseréltem a melegre való tekintettel. A fürdőben letöröltem a sminkem, majd egy csöppet elpityeredtem az előző események miatt. Néha sokkal jobb érzés sírni egy kicsit, majd aztán túllépni az egészen. Amikor kicsi voltam, azt képzeltem, hogy a bánat a szememben gyűlemlik fel, és könnyek formájában távozik, ezért sokkal jobb sírás után. A wc kagyló lehajott fedelén üldögélve szipogtam, mikor Shawn jött be a helyiségbe nagy lendülettel.
– Tudtam, hogy sírsz. Láttam rajtad, hogy belül zokogtál. Tudtam. És sajnálom, le kellett volna állítanom apádat már akkor, de egyszerűen nem mertem. Ne haragudj magadra, az én hibám. – térdelt le mellém, majd megfogta a kezeim.
– Neh-em a te hi-hibád. – szipogtam.
– Azért maradtam lent, hogy beszéljek apáddal. A kocsiban összeszedtem a bátorságom és kulturáltan kifejeztem, hogy mennyire megbántott téged és ezzel engem is a viselkedésével. Megmondtam neki, hogy én értékelem a humorod, és nem kellene beleszólnia ilyen szinten az életbe. Kezeljen végre felnőttként. Úgy bánik veled, mint egy hatévessel.
– Ezt mondtad apának? – kerekedtek ki a szemeim. – Te szembeszálltál Douglas Martinnal? És nem nyársalt fel?
– Lehet vulgáris?
– Hogyne.
– Láttam, hogy baszta a csőrét, hogy a sarkamra álltam, de végül úgy jött ki, hogy büszke, amiért kiálltam érted.
– Szeretlek. Nagyon. Mindennél jobban. Mérhetetlenül. Fájdalmasan. – sutottgtam a kezeire, mire a mellkasomnak döntötte a fejét. – Menj öltözni, mielőtt apa meggondolja magát és megjelenik egy bérgyilkosbandával az oldalán.
– Rendben. – nevetett.

Kevesebb, mint 10 percen belül a hallban álltunk, apával szemben, akinek szemei látszolag megbánást tükröztek. Sajnáltam őt. Büszke voltam Shawnra, de ugyanakkor sajnáltam az apám, mert láttam rajta, hogy fájt neki, hogy ezentúl nem ő a legdominánsabb ember az életemben. Fájt neki, hogy mostmár mégkevésbé vonhat az irányítása alá, de bele akart törődni. Láttamm rajta.
– Dorothy. Én...az előbbi viselkedésem... – rám nézett és várta a reakcióm. Várta, hogy rávágom, hogy semmi baj és nem kell kimondania a varázsszót, amit oly' kevésszer használ. Kérdőn nézetem rá, így kötelezve őt, hogy folytassa. – Csak. Sajnálom. Ne haragudj, kislányom.