Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

48. Fejezet

– Annyira törékeny vagy, nem is merlek szorosabban fogni.
– Tarts, kérlek. Jó érzés, hogy nem kell tartani magam.
– Dor, ne hagyd el magad. Itt vagyok, minden rendben lesz. Eddig sem beszéletetek túl sokat, hazamegyünk, és majd megnyugszik. Meg fog nyugodni, ahogy te is. Nem kell ennyire tragikusan felfogni, erős vagy. Bármit és bárkit képes vagy legyőzni! Érted? – aprót bólintottam, majd elengedtem őt. Vettem egy nagy levegőt, majd még egyet. Összeszorítottam a szemeim, a fogam, és ökölbezártam kezeim. Miután elengedtem az összes izomom, sokkal jobb volt. Valóban erősnek éreztem magam. De csakis Shawn mellett, egyedül semmire sem lennék képes...

A Highgate Cementery tényleg hátborzongató hely. Rengeteg sírkő, kripta egymás hegyén-hátán, néhanyakat benőtt már halványzöld moha és egyéb gazok. Az emberek kísértetként járkálnak fel s alá, csendben, vagy éppen halkan, pityeregve. Mi is hasonlóan, szorosán egymás mellett sétáltunk, én célirányosan, Shawn pedig engem követve.

– Szia, Nagyi! – ültem le a sírkő szélére, majd végigsimítottam a jéghideg márványon. A vázákban liliomok, volt, amelyik kissé hervadtan, de ott voltak, és ékesítették a zord helyet. A friss csokrot Shawn helyezte bele az egyik vázába, én pedig gyorsan a helyére csúsztattam a levélkét. Kinyitottam a nagyit ábrázoló aprócska képet, majd beleejettem a mögötte húzódó üregbe. Füleltem, majd megnyugodva konstatáltam, hogy halk zajjal éri el a koporsó fedelét. Tudom, ez borzasztóan bizarr. A nagyi találta ki, hogy így legyen, így tudunk "üzenni" neki. Shawn elég furcsán nézett rám, amikor elmagyaráztam neki, de végül egy megértő bólintással elfogadta a helyzetet.

Annyi mindent mondanék neked, ha tudnék. Jajj, nem imádkoztam, pedig megígértem neked, hogy mindig azzal kezdem, ha meglátogatlak. Sajnálom. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltesség meg a te neved, jöjjön el a te orsz... Ez annyira felesleges, így is figyelsz rám. Érzem. Tudom. Nagyi, akkora szükségem lenne most rád, hogy azt el sem tudod képzelni, annyira fáj, hogy így viselkedtem apával. Nem kellett volna, sajnálom. Nem akartam, hogy ez legyen belőle, sosem akartam volna vele ennyire összeveszni. Tudom, hogy nem volt felhőtlen a vele való kapcsolatom, mindig volt valami apróság, amin összekaptunk, de az közel sem hagyott bennem ekkora nyomot. Segíts, hogy ki tudjak vele békülni, mielőtt megszületne a dédunokád. És segíts, hogy minden rendben legyen velem és Shawnnal, nagyon szeretem őt, nem gondoltam, hogy lehetséges embert így szeretni, de itt van. Itt vagyunk. És segíts Linééknek is, Linét sem ismerhetted, de biztosan rengeteget mesélt róla neked Dan, amikor eljött hozzád, vagy levelet dobott be neked. Köszönöm, hogy meghallgattál. És most tényleg imdákozni fogok... Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van te veled, áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyuk, Szűz Mária...

– Mehetünk? – nyújtotta felém a kezét Shawn. Vagy negyed órát üdögelhettem a sírhelyen, de nem szólt egy szót sem. Tudta, hogy mennyire fontos nekem a nagymamám, és hogy éppen azon voltam, hogy megpróbáltam a gondolataimmal beszélni hozzá.
– Igen. – fogtam meg a kezét, majd elindultunk kifelé.

Ismételten csendben, lehajtott fejjel sétáltunk. Frusztráló a sok sír között császkálni, Londonban mindig érezni a frissen ázott föld szagát, de itt ez fűvel és más, meghatározatlan eredetű szagokkal is keveredik. Meg a rengeteg virág és az este közeledtével világító mécsesek... Mintha egy gyertya ki tudná fejezni a hiányt, amit hagy maga mögött egy ember.

– Holnap indulunk haza. – mondta ki egyszerűen, hirtelen a semmiségbe.
– De...
– Semmi de! Tudom, hogy fontos neked a NOT, de nekem fontosabb az, hogy jól legyél. És csak otthon, Torontóban fogsz majd megnyugodni. Higgy nekem, ismerlek. – nem akartam ellenkezni, se kedvem, se erőm nem volt hozzá, és végülis, igaza volt. Londonban minden apró porszem apára emlékeztet, sokkal jobb lesz otthon.
– Akkor menjünk haza. – válaszoltam beletörődően.
– Megígérem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy jobban érezd magad. Akár még gagyi romantikus filmeket is nézek veled, meg rendelek minden egyes nap kínai kaját. Jó lesz? – küldött felém halvány mosolyt.
– Szeretlek. – az ajkaim enyhén felfelé görbültek. Egyszerű dolgokat ígért, viszont tudja, hogy ez mennyit jelent nekem. És ez a fontos.

Két hét telt el azóta, mióta hazaértünk, lassan vége a júliusnak, és egyetlen árva szót sem váltottam a családommal. Éppen a kanapén kuporogtam, Shawnnál. Rá vártam, hogy végre hazaérjen a gyógyszertárból, ugyanis elküldtem egy tesztért. Négy napja késik, és természetesen mindketten tűkön ülve vártuk, hogy leteljen a minimális idő, és végre megtudjuk az igazat. Időközben megbarátkoztam a gondolattal, hogy esetleg babánk lesz, Shawn pedig már az elejétől fogva egy túlbuzgó nagymamát is leköröző lelkesedéssel viszonyult a lehetőséghez.

Tipikus, filmbeillő pillanat volt, ahogy ott ücsörögtem a kanapén, tekintetemet a falióra és a bejáratiajtó között váltogatva.
Már-már beillettem volna egy rajzfilmfigurának, olyan mérnöki pontossággal folytattam a tevékenységet.

– Már itt kellene lennie... – sziszegtem, ahogy fejben kikalkuláltam, hogy 20 perc alatt meg kellett volna fordulnia.

Újabb 10 perc. Shawn még mindig sehol. Idegesen kezdtem járkálni fel-alá a lakásban, a konyhában, a nappaliban. Mikor végre kattant az zár, és Shawn jött be rajta futólépésben három kisebb, hosszúkás dobozkával. Diadalmasan feltartotta őket a levegőbe, és önelégülten mosolyogott.
– A legközelebbiben nem volt, de elmentem egy másikba, ott találtam olyt, amilyet kértél.
– Köszönöm. – vettem ki a kezéből, majd nagyot sóhajtva kezdtem vizslatni a dobozt.
– Gyerünk, Dor! Csináld már meg, erre várunk három hete! – sürgetett, mire a fürdőszobába indultam.

Remegő kézzel bontottam ki egyesével a dobozokat. Egymás mellé helyeztem a három tesztet, majd behunytam a szemem, és megpróbáltam felidézni, azokat az álmokat, amelyekben olyan felhőtlenül boldogok voltunk. Amelyekben Nate kisfiú módjára rosszalkodott, Hazel pedig aranyosan mosolygott a semmire, és olyan aprócska volt, hogy teljesen elveszett a kiságyában, azzal a hatalmas krémszínű takaróval a cseppnyi testén.

Shawn az ajtóban ácsorgott, hallottam, hogy egyik lábáról a másikra helyezi át a súlypontját, halkan ropogott alatta a parketta.
– Megvan már? – kérdezte sokadszorra.
– Még egy van. – válaszoltam. Mikor azzal is végeztem újra megszólaltam. – Bejöhetsz. – Hunyorítva kezdte vizsgálni a tetszeket. Egyenként, mindegyiket.
– Meddig kell várni?
– Öt perc. – a hajamba túrtam. Nem tudtam, hogy milyen eredményt szeretnék látni. Egyszerűen képtelen voltam kiigazodni a saját gondolataimon.
– Ezen látok valamit! – emelte fel az elsőt.
– Shawn, egy csík mindegyiken van. – forgattam a szemeim.
– Jól van, nem használtam még ilyet.
– Most sem te használtad. – néztem rá furcsa arckifejezéssel.
– Dor, ez egy fontos esemény, ne akarj belémkötni. – közölte nyugodtan.
– Bocsánat. – bújtam hozzá, mire átkarolt, de szigorú tekintetét le sem vette a három eszközről.

– Shawn, nézd! – emeltem fel az elsőt. – Két csík van rajta. – kaptam a kezem a szám elé. A hangom a mondat végére olyan magas volt az izgatottságtól, hogy egy egér cincogásával is vetekedhetett volna.
– Úristen... – sutottgta. – A másodikon is! – kerekedtek ki a szemei.
– Akkor több, mint 66 százalék.
– Dor! DOR! – szorongatott.
– Tudom, tudom... – minden egyes izmom megfeszült, olyan erősen öleltem át. A forró örömkönnyek patakokban zúdultak le az arcomon, majd szívodtak be Shawn pólójába. – Szülők leszünk! – erre a kijelentésemre felkapott, és úgy pörgött velem a fürdőszoba közepén.
– Szülők leszünk!

Két boldogságtól és szerelemtől túlfűtött felnőtt ül a jéghideg márványpadlón. Mindkettejük szemében könnyek bujkálnak, néha fel-fel nevetnek. Egymás karjaiban próbálják feldolgozni, hogy mi is történik velük. Mégha a körülöttük lévő világ összezuhanni is látszik, ők odabent vannak. A burokban. A saját világukban, amit az egymás iránt táplált végtelen szeretetük hozott létre. Odakint fúj a szél, hatalmas vihar közeledik, de ők ebből semmit sem érzékelnek. Olyan ez, mint amikor felérsz a hegy tetejére, ahol süt a nap, mert a felhők felett vagy, alattad viszont zivatar tombol. Arcukat melegíti a boldogság sugara, lelkükben lobog a tűz. És semmi sincs, ami ezt elolthatná.

Kérlek, írjatok a véleményt, az előző résszel kapcsolatban is olyam ambivalens érzéseim vannak... Hope you like it! ❤️