Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

59. Fejezet

A telefon és a tablet be voltak üzemelve, névjegyek képpel és rövid leírással a kontakok között, a kórház összes dolgozójával. Ezen kívül találtam egy furcsa ikonú alkalmazást is, kíváncsiságból megnyitottam.

A kórház térképe jelent meg rajta, a dolgozókkal, hogy ki hova van beosztva éppen. Voltak más pontok is, közelegő események, asszisztens hívatása és éttermi szolgáltatások is.
– Mi a p... – Shawn rossz hatással van rám a szókincsemet illetőleg. Elkezdett rezegni a tablet. Emlékeztető: Találkozó 1 percen belül a vezetői lift előtt.

Imádom, ha ilyen szintű az szervezettség.

Mosolyogva álltam fel az asztalom mellől, felkaptam a iPad-et, és el is indultam a lift irányába.
– Pontos. – súgta Nancy Jesse-nek olyan hangosan, hogy szerintem a HR-es irodában is hallották.
– Üdv, ismét. – nevettem zavartan. Biccentettek, majd én a liftgombhoz nyúltam, de ekkor hirtelen Jesse óvatosan megfogta a kezem, hogy majd ő. – Hagyjuk a protokollt, kérlek. Egész eddig osztályvezető voltam egy olyan asszisztenssel, aki csak a leletet gépelte be. Én vezettem a minden naplót, írtam az osztály beosztását nulla segítséggel. Nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. – vontam vállat.
– Dorothea? – szólított meg Jesse.
– Igen?
– Mindenhol kamerák vannak. Huber ezért ki is rúghat.
– Nem fog, bízz bennem.

–...és akkor ő itt Dr. Rogers, belgyógyász szakorvos. Az utolsó dolgozó. – mondta Nancy kissé unottan. Én pedig elmondtam ezredszerre a nevem, és hogy nagyon örülök.
– Mondjátok, hogy ti sem jegyeztétek meg a nevek több, mint nyolcvan százalékát. – néztem rájuk elcsigázva. Egymásra néztek és nevettek. – Mi az?
– Az állásinterjúra úgy kellett jönni, hogy a dolgozók nevét bemagoltuk fotóval. Így vettek fel minket. – magyarázta Nancy.
– Jézusom. – ráncoltam a szemöldököm elborzadva. – Mi ez a hely?!
– Dorothea, dél van, mehetsz ebédszünetre. – azt hiszem megjegyeztem merre van az étterem. És itt az azt hiszemen van a hangsúly.
– Ti nem jöttök?
– Nekünk nincs ebédszünetünk, amíg próbaidőn vagyunk. – vont vállat Jesse.
– És ha én azt mondom, mint a klinika területén lévő legmagasabb vezető, hogy van, akkor van?
– Nincs, Hubert nem írhatod felül, azt hiszem. – mondta Jesse.
– Ha a felelősség az enyém, amíg nincs itt, akkor a döntés joga is. Ha még sincs így, akkor egy ilyenért csak nem fog kirúgni.
– Igaza van. – helyeselt Nancy.
– Akkor ezentúl nektek is déltől egyig van szünetetek.
– Én már most imádom. – Nancynek meg kellene tanulnia suttogni.
– Nekem is nagyon szimpatikusak vagytok. – nevettem Nancy ügyetlenségén, mire kicsit elpirult. – És Nancy, nagyon tetszik, hogy ennyire precíz vagy. – szerényen mosolygott.
– Köszönöm. – mondta halkan. Tényleg nagyon rendes ez a lány.
– Megbeszéltem Mr. Campbellel, hogy vele ebédelek, remélem nem bánjátok. – mindenre csak bólintanak. Szerintem megtiltották nekik a "nem" szó használtát is.

– Dorothea! – integett nekem az említett a mahagóniaajtó előtt állva.
– Szia, Phillippe. – léptem oda hozzá.
– Gondolom Huber nem mondta el, hogy működik az étterem. – mondta teljes meggyőződéssel a hangjában.
– Nem. – ráztam a fejem.
– Szóval, olyan, mint egy normál étterem. Leülsz, kapsz étlapot, rendelsz, kihozzák, és a végén az árat felírják a virtuális számládra. Ugyanez van, ha az étterem ikonra mész a klinika app-ján, és abból választasz valamit. Hónap végén meg levonják a fizetésedből. Nem fogom megkérdezni, hogy mennyit keresel, és az alakodból ítélve nem eszel sokat, így azt nem is mondom el, mi van akkor, ha túlléped a keretet.
– Rendben. – nevettem fel.

Miután leültünk, valóban megérkezett egy pincér és hozta az étlapokat. A St. Dunstonban még menza-szerű hely sem volt.
– Szóval, Dorothy, mesélj, hogy kezdted a szakmát?
– Hallottál már Douglas Martinról?
– Szívsebész Londonban, ő volt az év professzora tavaly előtt, nem? Tanított? Ismered?
– Mondhatni, tanított. Ő az apám.
– Basszus, tényleg, Martin a lánykori neved.
– A bátyámból, Danielből akart szívsebészt, de ő ügyvéd lett. Így maradtam én, általános sebész lettem, és itt, Torontóban jártam egyetemre.
– Nem akartál az apád árnyékában dolgozni, ugye?
– Eltaláltad. – húztam a szám. – És te?
– Mikro-biológus akartam lenni, de nem vettek fel. Így mentem az orvosira, hátha még átvesznek, de végül megtetszett. Így ismertem meg a menyasszonyom is, véletlen volt. – nevetett. – Perth mellett laktam egy kisebb városban. Kocsival mentem haza, és egy csinos nő stoppolt. Hülye lettem volna nem felvenni. Ennek már 3 éve, a munkám miatt jöttünk Kanadába. Hatalmas lehetőség ez nekem.
– Igen, egyetértek. Számomra is az. – helyeseltem. – Mivel foglalkozik?
– Rachel?
– Amennyiben Rachelnek hívják a menyasszonyod. – emeltem fel csodálkozva a szemöldököm, mivel nem árulta el a nevét.
– Igen, Rachel a neve. Producer. Sokat utazott a munkája miatt, így nem bánta, hogy költözünk, sőt. Így sokkal közelebb vagyunk az Államokhoz. Általában ott kap munkát, videóklippekkel dolgozik főként.
– Biztosan stersszes munkája van.
– Miből gondolod?
– Nehéz megfeleni a zenészeknek. – turkáltam az ételt a tányéromon. – Sokszor... Nem látni a fejükbe. Művészlélekkel kommunikálni kemény, mert sosem tudhatod, mit akar pontosan. Ez kicsit kiborító, mert azt hiszed kiismerted, holott közel sem. Ugyanakkor izgalmas is, mert mindig más arcát mutatja meg, sosem unatkozol. Csodálatos, mert... – kicsit megeredt a szám. Kicsit... – Ne haragudj. – néztem fel hirtelen, amikor láttam, hogy még a rágást is abbahagyta.
– Gondolom... – nyelt egy nagyot – ...tapasztalat.
– Igen. – nevettem zavartan.
– Semmi gond, nem mondtál semmi rosszat, csak kicsit meglepődtem.
– Dorothea, elnézést a zavarásért, de egy óra van, vissza kell mennünk. – jelent meg Nancy. A legjobbkor. Áldom ezt a lányt.
– Szia Phillippe, holnap találkozunk.

A nap hátralévő részében a holnapi és holnaputáni beosztásokat írtuk Jesse-kkel. Háromkor pedig végül elhagytam az épületet. A szürke Tesla már a parkolóban volt. Shawn, amint meglátott, kiszállt.
– Shawn! – mentem felé olyan gyorsan, ahogy a magassarkúm engedte. Szorosan megöleltem. – Hiányoztál.
– Neked is szia, Dor. – nevetett. – Hat órája láttál utoljára.
– Az elmúlt két hónapban szinte minden egyes nap együtt voltunk, jó, hogy hiányoztál. – néztem rá örömmel. – Szeretlek.
– Én is szeretlek, asszony. – puszilta meg az arcom. – Mehetünk?
– Persze.

– Milyen napod volt? Vannak MendesArmy tagok? – húzogatta a szemöldökét. – Betegek, vagy dolgozók?
– Shawn. – fogtam a homlokom hitetlenül. – Biztosan. A lelke mélyen minden kanadai szereti a nagy Shawn Mendest. – alig bírtam visszafojtani a kuncogást.
– Tudom. – mondta önelégülten. Ekkor nem bírtam tovább, hangosan röhögtem, és csapkodtam, majd Shawn is bekapcsolódott. – Remélem tisztában vagy vele, hogy nem gondolom komolyan.
– Persze. – tudom, hogy komolyan gondolod, Mendes. De így szeretlek.
– Helyes. Szóval, kértek képet? – nem adja fel.
– Shawn, úgy kezelnek, mint egy királynőt. Még a lift gombot sem nyomhattam meg. Az emebrek úgy néznek rám, mintha én lennék Jézus. Pedig semmi különöset nem mondtam nekik. Két asszisztensem van, akik rögtön elkedztek igazgatóasszonyozni. A felettesem visszament Berlinbe, így én vagyok jelenleg a teljes klinika igazgatója. Hatalmas felelősség, de azért nem kéne áhitattal nézniük rám. Zavaró. Ja, és Herr Huber, az igazgató németül beszélt hozzám. Remélem bír, megerőltettem magam, a nyelvtudásom illetően.
– Büszke vagyok rád. – simította meg a combom.
– Az irodám hatalmas, van hozzá egy saját tárgyaló és külön mosdó. A klinikának van egy applikációja, amin keresztül le tudom ellenőrizni ki hol van és hova van beosztva. Még kaját is lehet rajta rendelni. – meséltem, Shawn pedig mosolyogva hallgatott.
– Ezek szerint imádod.
– Igen, határozottan igen! – bólogattam hevesen.
– De nem jobban, mint engem, ugye? – pillantott rám pimasz mosollyal.
– Soha senkit és semmit jobban, mint téged. – tettem a kezem az övére.
– Tudom. Beszéltem ma Daniellel. – jelentette ki hirtelen.
– Tényleg?
– Az elmúlt hetekben sokat beszéltem vele. Nem érti miért szakítottad meg velük a kapcsolatot az apátok miatt. Nem haragszik rád, de csak a... – csuklott el a hangja. – ...a tudjuk mi miatt. Szóval szeretné, ha rendeződne a viszonyotok. Szombat hajnalban érkeznek.
– Jön Line is? – örültem meg a hírnek.
– És Lilibeth.
– Anyu... – összeszorult a szívem. – Olyan rég nem beszéltem vele.
– Ő is megérti, hidd el.
– Remélem. – időközben megérkeztünk, így kiszálltam a kocsiból a garázsban, majd közel átestem egy dobozon. – Shawn!
– Igen, Dor?
– Miért nem teszed a dolgaidat a helyére? – sóhajtottam fel.
– Nyisd ki!
– Mi van benne? – nyitottam fel, majd felsikítva ugrottam hárta az örömtől.
– Tetszik? – kérdezte, miközben kiemeltem az apró csöppséget a dobozból.
– Mennyi időre hagytad magára?
– Itt van Liyah.
– Szerencséd. – nevettem. – Szia, Picur!!! – néztem a kis fekte gombszemeibe.
– Golden retriver.
– Annyira kicsi. – simogattam a fejét, mire álmosan a vállamra tette a buksiját. – Shaaaaaawn, nézd! – mondtam elvékonyodott hangon.
– Mondtam, hogy örülni fog. – lépett be Aaliyah.
– Aal, szia! Nézd, iszonyatosan aranyos!
– Látom. – nevetett Shawn.
– Imádom, amikor ennyire boldog vagy. – puszilta meg az arcom.
– Hogyan nevezzünk, cukorborsó?
– Fiú.
– Shawn, Dorothy orvos, szerinted nem tudja megállapítani? – forgatta a szemét Aaliyah.
– Legyen Simba! Olyan, mint egy kisoroszlán! – állapítottam meg még mindig teljes extázisban.
– Hát, üdv a Mendes családban, Simba! – vakargatta meg a fülét Shawn mosolyogva.

I'm still waiting for the comments below ❤️ És igen, láttam az új Oroszlánkirályt 😂