Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

31. Fejezet

– Életem végig képes lennék itt ölelni téged. – suttogtam a vállába.
– Tudom. – puszilt a hajamba, majd óvatosan eltolt magától és a párnák irányába indult, én pedig követtem. Bárhová követném őt, de tényleg. Mindennemű túlzás nélkül. Nyilván követném, hiszen annak ellenére, hogy sokat veszekedünk és rengeteg nézeteltérés generálódik köztünk, nem tudnék nélküle élni. Ezért nem akarom őt elveszíteni. Akkor már nekem sem lenne érdemes a világon maradnom.

– Vissza fogsz érni a koncertre? – pillantottam a kezén lévő órára aggódva, hiszen vagy fél órája végeztünk az ebéddel és a sofőr még sehol sem volt, pedig rég szólt neki.
– Nem tudom. – rágta a szája szélét idegességében, majd amint észrevette, hogy nézem, inkább elfordította a fejét.
– Hé... – érintettem meg az arcélet. – Nem kell szégyellned, hogy izgulsz, tudom, hogy nagyon fontosak neked a rajongóid és semmi esetre sem akarsz nekik csalódást okozni. És ekkor, mintegy varázsütésre, megjelent a fekete autó, mi pedig baromi gyorsan bevágtuk magunkat a hátsó ülésekre, miközben a sofőr sűrű bocsántkérések közepette hivatkozott a borzalmas forgalomra.
– Nem baj, csak induljunk már. – mondta Shawn kissé ingerülten, mire megszorítottam a kezét nyugtatásképp. Egy aprócska mosollyal nyugtázta az egészet.
– Ameli meg fog ölni engem. – túrtam zavartan a hajamba.
– Már miért ölne meg? – nézett rám értetlenül.
– Ha elkésel, akkor miattam fogsz elkésni. – mondtam ki a nyilvánvalót.
– Nem. Nem és nem! Ne mondj ilyeneket! – ideges volt, nem is kicsit. – Elegem van abból, hogy folyamatosan hibáztatod magad. Fejezd be, nem szeretem és ne is marcangold magad mindenért. Idegesítő. – szemei szikrát szórtak. Értem én, hogy nem akar elkésni, de ennyire... Ingerlékeny, már rég megtanulhattam volna. Az én hibám, igaza van... Mindenesetre rezzenéstelen arccal elmormoltam egy bocsánatot, majd nem szóltam többet.

Figyeltem a mellettünk rohanó fákat, néztem, ahogy az aszfalton lévő sávfestés egyre csak fogy, mégis ugyanannyi van belőle. Amikor kislány voltam, mindig is úgy képzeltem, hogy egy ember eldönötte, hogy majd ő felépít egy úthálózatot és mindenütt kiépíti a járóalkalmatosságot, hogy összekösse az embereket fizikailag. Márpedig ha fizikailag összeköti őket, akkor lehetőséget kínal, hogy ezt lelkileg is megtegyék. Mindig is azt hittem, hogy ez az ember egy csupaderű és csodálatos ember volt. Szép gyermeki képzelgés... Aztán persze az illúziót lerombolta a táguló látóköröm és a gyarapodó tudásom. A mosolygós, példaértékű útépítő-bácsi képe először csak megremegett, majd fokozatosan elhomályosodott. Már nem hittem benne, de az emlékezetemben most is él. És hogy ezt miért is mondtam el? Shawn teljesen olyan, mint ez a bácsi. Összehozza az embereket a zenéjével. Teljesen klisének hangzik, de valójában így van. Az összes énekes-dalszerző egy csoda. Milliónyi embert képesek mozgósítani, buzdítani, nyugtatni vagy akár egy dalom keresztül letörölni a könnyeiket és ez csodálatos. Ki tudja, hogy egy-egy fanoldalon hány barátság köttett egy énekes miatt?! Sosem fogjuk megtudni, de egy biztos. A szám akkora, hogy nehezen tudjuk elképzelni, ez egy olyan emebrnek köszönhető, aki nem is tud a másik két ember létezéséről. Elmélkedésemet Shawn lágy hangja törte meg.

– Dor... – nézett rám bűnbánóan, mikor már a belvárosban araszoltunk. Fél óra kellett neki, hogy lenyugodjon. – Nézd, én nem úgy értettem. Tudom, hogy bánt és direkt nem mutatod. Kérlek, ne haragudj rám. Tudod, hogy borzasztóan ingerlékeny vagyok és most kicsit összejöttek a dolgok körülöttem, a turné, közben interjúk, az együttműködések, ez az Ameli-mizéria... Sajnálom. Nem akartalak megbántani. – fogta meg a kezem.
– Tudnod kellene, hogy nem haragszom. Ismerlek. Tudom, hogy mikor vagy "csak" ideges és mikor húzod fel magad ténylegesen.
– Szeretlek.
– Én is. – hajtottam a fejem a vállára. – Nem mehetnék el a koncertre? Ahhoz képest, hogy a menyasszonyod vagyok, még egy koncerteden sem voltam. – forgattam az ujjamon a gyűrűt.
– Miért ne jöhetnél el? Andrew is ott lesz a backstage-ben, nyilván, vele elleszel szerintem.
– De én nem Andrew-val szeretnék lenni, hanem téged hallgatni és nézni. – néztem rá hatalmas, kék szemeimmel.
– A nézőtérről?
– Onnan. – bólintottam a mondanivalóm nyomatékosítása végett.
– Az nem fog menni. – rázta a fejét lemondóan.
– Miért?
– Ha ott vagy és látlak, akkor nem a közönségnek énekelek, hanem neked... Nem menne. És ezt nem tehetem meg velük.
– Olyan aranyos vagy. – mosolyodtam el.
– Komolyan mondom. – húzta fel a szemöldökét.
– Tudom. – piszkáltam ujjaimmal a jobb combját.
– De akkor ez a te koncerted lesz. – mosolyodott el pimaszul. – Szét fognak szedni az első sorban. Ott élet-halál harc megy... Durva, hogy mikre nem képesek, csak azért, hogy pár centivel közelebb legyenek a színpadhoz. – mondta furcsa arckifejezéssel, valószínűleg felidézett néhány emlékképet.
– Akarod mondani, durva, hogy mikre nem képesek, hogy pár centivel közelebb legyenek hozzád. – javítottam gyorsan, mosolyogva.
– Nyilván, de nem akartam így mondani, mert nem szereted, ha egoista módon viselkedem. – vont vállat, majd hátradőlt az ülésen.
– Nem kellene átöltöznöm, vagy valami? – pillantottam végig a ruhámon. Egy fehér csipkézett top és hozzá passzoló nadrág volt rajtam egy kék hamis balerina cipővel. (Szerk. arra gondolok, amiket fel kell kötni a bokára, fogalmam sincs, hogy mi a valódi neve...)
– Őszintén, annak örülnék a legjobban, ha nem is lenne rajtad ruha. – mosolygott perverzül, mire a vállát kezdtem el csapkodni, mint egy eszelős, és az előttünk ülő sofőrre mutogattam. Shawn megint elfeledkezett magáról, arca színe a paradicsoméval vetekedett, akárcsak az enyém, a sofőr pedig alig tudta visszatartani a röhögését. A kocsira kínos csend ült, amit a mellettem ülő vőlegényem tört meg.
– Akarom mondani... – mosolyodott el ő is a meggondolatlanságán. – nem kell, így is gyönyörű vagy. – eddig bírtam, kibukott belőlem a már mondhatni hisztérikus nevetés, amikor hangod is alig van, csak össze-vissza hadonászol és fogod a hasad, mint egy retardált.

– Nem kellene megkérdezni Andrew-t, hogy mehetek-e egyáltalán? Nehogy baj legyen belőle. – vetettem fel az ötletet.
– Miért lenne baj, ne szórakozz...
– Csak mondtam. – vontam vállat. – De biztosan ideges lesz.
– Javíthatatlanul és betegesen félsz az emberek véleményétől. – rázta a fejét rosszallóan. – De ha ragaszkodsz hozzá... – adta be a derekát.

– Hello Andrew, Shawn vagyok. – szólt a telefonba. Szünet. – Jó, oké, csak mi van akkor, ha valaki elrabol és elveszi a telefonom és ugyanolyan hangja van mint nekem? – Mondanám, hogy szünet, de Andrew olyan hangosan kezdett neki magyarázni, hogy a hangját én is hallottam, viszont a szavakat már nem tudtam kivenni. – Oké, hülye vagyok, tedd túl magad rajta. – szünet. – Hogy miért hívtalak? Azon is tedd túl magad, hogy Dor ott lesz a koncerten az első sorban, köszi, szia. – csapta le a telefont, hogy a menedzser válaszolni se tudjon.

Szerintem senkit nem lepek meg azzal, hogy pár másodperc múlva megcsörrent a mobil.
– Ahj Andrew, öregszel, olyan feledékeny vagy mostanában. – mondta Shawn nyájasan, küszködve a belőle feltörni kívánkozó nevetéssel.
– HOGY KÉPZELED? NEKEM MIKOR AKARTÁL SZÓLNI? – na, ezt már tisztán hallottam.
– Mondjuk... – tett úgy, mintha éppen gondolkozna. – Nem is tudom, talán mert én tartom a koncertet, az én menyasszonyom és most szólok?! – kérdezett vissza. Egy élmény hallgatni a veszekedésüket, komolyan. Szünet. Még mindig szünet. Andrew bontotta a vonalat.

– Ezt egy igennek vettem, jöhetsz a koncertre. – vont vállat, majd a zsebébe süllyesztette a készüléket.
– Nem azt mondtam, hogy közöld vele, hogy megyek, hanem azt, hogy kérdezd meg, hogy mehetek-e. – ráztam a fejem.
– De én azt akarom, hogy gyere, és aki itt dönt, az én vagyok. – mutatott magára, mire megajándékoztam egy szikrát szóró tekintettel, hogy tudja mennyire nagyképű volt a kijelentése. – Jó, oké. Akkor... Azért mondtam így, mert ezt akarom, mert nagyon szeretlek. – mosolyodott el a teljes fogsorát megmutatva, csukott szemmel.
– Szeretlek, te bolond. – bújtam hozzá.