Egy csepp boldogság, egy szál rózsa (BEFEJEZETT)

52. Fejezet

– Megyek, összeszedem magam. Fél órát kérek. – eltűnt a fürdőben, majd húsz perccel később (addig én olvastam az ágyon) sokkal emberibb küls... Ez hülyeség! Akkor volt emberi, amikor bement. Fáradtan, karikás szemmel és kócos hajjal. Most inkább egy angyalra hasonlít. Makulátlanul fest, mintha még a szemei is kisimultak volna.
– Shawn? – néztem rá furcsa arckifejezéssel.
– Mondd, drágám! – fordult vissza az ajtóból, hiszen törölközőbe csavarva állt, épp a gradróbszobába indult.
– Van rajtad smink? – kérdeztem hitetelen arccal, nevetve, mire csak huncutul elmosolyodott, mutatóujját pedig a szájára helyezte.
– Ezt nem kell tudnia senkinek. – kacsintott, majd kiment.

– Dooooooor? – nyújtotta el az o betűt.
– Tessééééék? – beszéltem hozzá hasonlóan, mire egy halk nevetést hallottam a szomszéd szobából.
– Még mindig képtelen vagyok nyakkendőt kötni. – nyöszörgött.
– Megyek. – pattantam fel sóhajtva, majd a nyomába eredtem. – Azt a... – kerekedtek ki a szemeim. Shawn sötétkék, halvány, iszonyatos apró mintás öltönyben, ami szinte pattanásig feszült a fenekén, és tökéletesen muatott benne. A fehér inget még nem sikerült tökéletesen betűrnie, de a zakó már rajta volt, zsebében a vajszínű, aranyszélű díszzsebkendő. A nyakkendőjét a kezében tartotta, ami nagyon hasonlított a zsebkendőhöz, a szélei ugyanúgy hímezve voltak, apró, ornametikus mintákkal.
– Ha nem tetszik átöltözhetek... – vágott ijedt arcot.
– Meg ne próbáld! Shawn, úristen... – kerestem a szavakat.
– Akkor jó lesz?
– Hogy jól lesz-e? Tökéletes! Mióta ismerlek, sosem láttalak ennyire... Ennyire... – mutogattam. – Jó, kimondom, olyan vagy mint egy angyal.
– Mondja ezt a fehérbe öltözött, hullámos hajú, hatalmas, kékszemű, gyönyörű nő, pont előttem. – válaszul közel léptem hozzá, és hosszasan megcsókoltam. A sok belemosolygásból ítélve nem volt ellenére. Villámcsapasként hasított belém a felismerés.
– Shawn! – szakítottam meg a csókot.
– Mondd.
– A gyűrűk! – túrtam a hajamba idegesen. – Nem vettünk gyűrűket! – mondtam mégegyszer.
– Csodálkozom, hogy még csak most jutott eszedbe. – nevetett. – Azt hittem előbb fog. Ne aggódj, már rég megvannak a gyűrűink.
– De... Mi? – összezavarodtam.
– Van egy szokás a családomban.
– Még egy? – mosolyodtam el.
– Sok van, amit még meg kell tanulnod. Ma már igazi Mendes leszel, ehhez méltó tudással is kellene rendelkezned a szokásainkat illetően. – mondta nevetve.
– Kösz. – forgattam a szemeim. – Hallgatlak.
– Ne nevess, jó?
– Mikor nevettelek én ki? – mosolyodtam el pimaszul, majd elnevettem magam.
– Pont most. – mosolygott ő is. – Tehát, gyűrűt az esküvőre sosem asszonnyal veszünk.
– Ne asszonyozz már, légy szíves! – még mindig röhögtem.
– A lényeg, hogy elvileg anyával kellett volna mennem megvenni, de mivel ő nem tudhat róla, így elvittem Aaliyah-t. Mehettem volna egyedül is, csak rohadtul nem értek a gyűrűkhöz. – vont vállat.
– Akkor van gyűrű. – tettem a kezem a szívemre megkönnyebbűlten. – És Aaliyah tud róla.
– Te mondtad, hogy jobban lennék, ha megbeszélném valakivel.
– Igazam volt?
– Igen. – nevetett zavartan.

– Mehetünk? – a szó szoros értelmében legelette rajtam a szemeit, de egyáltalán nem zavart. Sőt, nagyon is örültem, hogy a szituáció ellenére mennyire boldog és elégedett.
– Persze. – sóhajtottam egy nagyot nyugtatásképpen. – Kész vagyok. – simitottam végig a ruhámon, majd ellenőriztem, hogy nálam van-e az útlevelem.

– Shawn, azt az apró tényt elfelejtetted megemlíteni, hogy itt vagy hatszázan vannak. – súgtam oda neki, miközben besétáltunk a hatalmas terembe.
– Én sem tudtam, bocsánat. – tette fel a kezeit védekezően, majd elkezdett húzni egy kifeszített paraván elé.
– Na, ezt nem! Nem fogok kiállni a kamerák elé! Felejtős! – kezdtem azonnal ellenkezésbe fejrázva.
– Dor, ez a szokás, bizonyíték, hogy itt voltunk és adakoztunk. – válaszolt még mindig suttogva.
– Az adakozásnak pont az a lényege, hogy névtelen, ezáltal lesz önzetlen és tiszta. – magyaráztam az elveimet.
– Igen, igazad van, de a sztárvilágban ez nem így működik. Gyere! – mondta ellentmondást nem tűrően, így inkább szótfogadtam neki.

Erőltetett mosollyal ácsorogtam Shawn mellett, majd karoltam át, és ő is engem, ahogy éppen a fotósok kérték. Akarom én ezt? – tettem fel a kérdést magamnak már oly' sokadszorra. Minden eseményen, ha van kedvem, ha nincs, mosolyogni és jópofizni olyan emberekkel, akikkel még soha életemben nem találkoztam, mégis úgy kell velük viselkednem, mintha ezer éve barátok lennénk. Dorothy! Gondolj a másik oldalára! Gondolj arra, amikor csak ketten vagytok, amikor "normális" emberként viselkedhettek! Máris sokkal jobb...

– Azt ott Hailey Baldwin? – kérdeztem Shawntól. (szerk. egy kis emlékeztető, a történetben Hailey elvált Justintól, és most a második férjével él, aki civil.)
– Jézus, ennek már megint más színű a haja? – fintorgott.
– Sosem tudtam nyomonkövetni a hajszíneit. – kuncogtam.
– Magát a nőt sem lehet. Nála komplikáltabb ember nincs a földön. Nem az a típus, aki titokzatos, és meg akarod fejteni, hanem az, aki annyira összezavar, hogy nem bírod elviselni. Szerintem ő maga sem tudja, hogy mit akar, vagy mit gondol. Ha egyáltalán gondol valamit...
– Shawn, ne légy gonosz! – szorítottam meg egy kicsit a kezét, mert még mindig nem engedtük el egymást.
– Én? Soha. – mosolyogott. – Gyere, leadjuk az adományt, aztán elveszlek. – suttogta, mire csak egy izgatott vigyorral bólintottam.

– Ahj, mikor érünk már oda? – kérdeztem sokadszorra, mire Shawn egy halk nevetéssel válaszolt. – Mondd, hogy te nem vagy teljesen felspanolva...
– Dehogynem. Hogyne lennék? Már azóta erre várok, hogy nekem nyomtad azt az ajtót a kávézóban.
– Állj, állj, állj! Ez nem így volt! Te nyitottad nekem, és ezért borult rám.
– Persze, mondd hogy én voltam.
– De így volt! – bizonygattam nevetve.
– Szerinted elfelejteném az életem legszebb napját? – sandított rám sokatmondóan. Csak egy pillanatra kapta el a tekintetét az útról, mégis minden érzelmet közvetített.
– Nem. – simítottam meg a karját, válaszképp pedig egy lágy mosoly jelent meg az arcán.

– Az ott nem Andrew? Mit csinál itt? – szuggeráltam az alacsony, szemüveges férfit, aki éppen telefonált a belügyminisztérium épülete előtt.
– De, igen. – bólintott Shawn. – Mi? Andrew? Mit keres itt? – kapott észbe.
– Éppen ezt kérdeztem. – forgattam a szemeim.
– Dor, fennakadnak, tudod...
– Aha. Andrewról volt szó.
– ANDREW? MIT KERESEL ITT? – kezdett kiabálni.
– Nem arra gondoltam, hogy ordíts oda neki. – sóhajtottam ismét. – Egy infantilis majomhoz fogok hozzámenni fél órán belül.
– Egy szexisten infantilis majomhoz.
– Aki mellesleg szerény is.
– Ó, tényleg, azt kifelejtettem! – nevetett.
– Magadat sem veszed komolyan.
– Csak egy embert vagyok képes komolyan venni, az pedig te vagy. – nézett rám szerelmesen.
– Szeretlek.
– Én jobban.
– Köszönöm, a nyáladzásból még mindig nem kérek. – hasított bele a rózsaszín burkunkba Andrew hangja.
– Neked is szia. – köszöntötte Shawn.
– Honnan tudtad? – ráncoltam a szemöldököm.
– Ő Andrew, szerited? – mutatott rá Shawn.
– Igaza van a gyereknek. – bólogatott egyetértően. – Shawn, emlékszel a tavalyi torinói koncertre?
– Nem. – vont vállat.
– Berúgtál és írásba adtad, hogy én leszek a tanúd az esküvődön. – lebegtette meg a papírt.
– Basszus, tényleg. – csapott a homlokára.
– Shawn... – már majdnem röhögörcsöt kaptam, annyira nevettem.
– Menjünk! – indult meg az említett befelé, én és Andrew pedig utána nevetve. Ezek is csak mi lehettünk. Röhögve mentünk összeházasodni, egy fogadás miatt a menedzserrel, és teljes titokban, egyenesen egy jótékonysági rendezvényről.

– ...ezzennel házastársakká nyilvánítom Önöket, megcsókolhatja a menyasszonyt. – csukta be a könyvét az anyakönyvvezető, én pedig teljesen mértékben elolvadtam a boldogságtól. Hatalmas forróság kerített hatalmába, de nem az égető, hanem a kellemes, amikor télen leülsz a kandalló elé, és élevezed a belőle áradó meleget. Otthon érzed magad, simogatja a leleked a melegség. Pontosan ezt érzem minden alakalommal, amikor Shawn a karjaiba zár. Mindig. Mert vele otthon vagyok, vele magam vagyok, és nem érzem, hogy másnak kéne lennem, mint amilyen vagyok. Sosem éreztette velem, hogy nem vagyok elég jó, sőt, folyton azt mondogatja, hogy túl jó vagyok, ami persze nem igaz, noha eszméletlen jó érzés, hogy így gondolja. Imádom ezt az érzést. A maximális szeretetviszonzást.

– Szeretlek. Mindennél jobban, és sosem akarlak elengedni téged. Csakis akkor, ha te menni akarsz... – néztem fel rá szomorúan, hiszen nekem a legfontosabb, ami neki jó. Még akkor is ha nekem fáj.
– Én is nagyon szeretlek. És erre sosem fog sor kerülni.

– Most az egyszer mondom azt, hogy aranyosak vagytok. Csak az esküvőtökön engedélyezett a nyáladzás. Gratulálok az ifjú párnak! Mr. és Mrs. Mendes, sok szerencsét a közös utatokon!